Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)

tos példány és egyáltalán nem kell féltékenynek lennie, mert persze nem olyan sajátos, mint maga! Siegiinde, kérlekszépen, kérd te is, hogy jöjjön velünk! én kérem, hogy jöjjön velünk, én! hát nem elég ez magának?” — duruzsolta, susogta a kislányosan sutácska csábítót játsszva éppen, s törékeny, könnyű testével a testemre dőlve, a karomba kapaszkodott, ám ha ennyi játékos ragaszkodásnak ellent lehetett volna is állni, semmiképpen nem azért mentem velük, mintha valami kíváncsiság hajtott volna, nemhogy féltékenység! és nem is azért mentem velük, mintha e kettőjük közötti minden valószínűség szerint igen perverz kapcsolat élménye izgatott volna, hanem inkább azért, mert attól a pillanattól kezdve, mikor is Theának sikerült végre elszakítania iborzadállyal és szerelmi éhséggel feltöltött tekintetét Hübchen lemeztelenített testéről, felénk fordult és az én megfigyeléstől, majdhogy azt mondanám, nézői kéjleséstől legalább óly mohó tekintetemet fogta föl, én is a legteljesebb személyességgel érintve voltam attól a folyamattól, mely a szakmai és személyes nyíltságnak e nagyon kényes határterületén lezajlott benne, abban a pillanatban ugyanis még nem lehetett eldönteni, hogy a jelenet, melyet a rendező rutinosan goromba közbeszólása a csúcsponton megakasztott, nem kettőnk között fog-e folytatódni, mert hogy nem lehet leállítani, ahhoz kétség nem férhetett.

Mindazonáltal a lehető legjózanabb játék volt ez közöttünk, melyet egyetlen eltévedt avagy ellenőrizetlen pillantás nem téríthetett ki a maga tudatosan, tiszta értelemmel megszabott pályájáról, inkább csak fűszerezte, újabb hajtűkanyarral, az érzelmek újabb hurkolódásával tette még merészebbé és forróbbá azt, ami alapjában véve hideg volt és hideg is maradt; mintha fenn- héjázón, gőgösen, önmagunk szellemi fölényének csodálatától eltelve azt mondtuk volna egymásnak, hogy nem, nem! mi még az ilyen véletlenszerűen ösztönös pillanatokat is kibírjuk s ezzel együtt nem fogunk egymásnak esni, mint az állatok! a legmelegebb, a minden részletre és a részletek részleteire is kiterjedő kölcsönös érdeklődés, sőt, érdekeltség, mely éppen azért marad valamely életellenes módon a tudat tevékenységének körében, tegyen láthatóvá bármily nyersen működő ösztönt! mert az érdeklődés oly heves, hogy a természetes emberi kapcsolódáshoz szükséges esendő elengedettség egyetlen pillanatra sem tud létrejönni; ez pedig egyáltalán nem annyira kivételesnek tekinthető jelenség, mint amilyennek első pillantásra látszik, elég ha azon szerelmesekre gondolunk, kik elérve vonzódásuknak megsemmisüléssel kecsegtető tetőfokára, egészen addig nem képesek testüket ténylegesen egyesíteni, míg a szerelem szellemi élvezetéből vissza nem hullanak valamely közönségesebb közelségbe, míg testük kínja által megalázón kicsire nem zsugorodik a szerelem szelleme, hogy éppen e közössé vált és elviselhetetlenné erősödött kín résén hatolhassanak nem az örök, nem a végleges, hanem csak a pillanatra szóló kielégülés felszabadító kéjébe, nem oda hát, ahová tartottak, hanem csupán oda, ahová a test engedi őket.

Azon szűk, neonlámpákkal kedélytelenné világított és sajátosan büdös folyosón álltunk, mely a próbacsarnokból az öltözőkhöz, raktárakhoz, zuhanyozófülkékhez és vécékhez vezet, a díszletek enyves és poros szaga, a festékek, púderok, kölnik, az átizzadt jelmezek és emberi testek, a mindig eldugult lefolyók, agyonhordott papucsok és cipők, a szétfolyó szappanok és tisztátalan, nyirkos törülközők érett illatában, most értünk először egymáshoz s ilyen közelről még soha nem láttam az arcát, valójában mintha nem is egy emberi

1126