Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Lőrinczy Huba: A filozófus bűnbeesése (Nagy András: Kedves Lukács)
fűzésének, olylkor nyaktörő gondolati akröhatikájánalk áhítatos és komikus leképezése, hangnemű otthonosság a megidézett korszak nyelvi ideáljának égövéin — az értékek közt tartjuk számon mindenképp a könyv komplex, vibráló modalitását, a stílusba ás átsugárzó empátiáját. Mindez pusztán a műfaji-formai kísérletezés konzekvenciája, hozadéka volna, ámde máris tartanommá, jelentéssé lényegülvén. Többszörösen rétegezett alkotással van dolgunk, s a szférák határvonala elmosódik, a sálkok folyvást áttűmnak egymásba. Három komponenst emeljünk ki a regény jelentésrendszeréiből (számunkra ezek a legfontosabbak, a legbeszédesebbek), hangsúlyozva, hogy e faktorok nem •külön-külön, függetLenül, hanem sokszoros összeszövődéSben léteznék. Nagy András rendkívül tudatosan s dászlkrét nyomatéklkall érzékelteti, hogy a Lukács György-d életvitel, döntéssorozat és létfilozófia (bár szuverenitásához kétség nem fér) imitáció is, ekként csupán a századforduló színképében, problematikájában szemlélhető. Korának gyermeke volt az ifjú teoretikus, önkéntelenül is a magáévá élte hát „az Élet utánozza a Művészetet” Oscar Wide félröppentette, nagyon szecessziós paradoxomét. A jénai romantiikuisök kínálta attitűdre vágyott, Sörén Kierkegaard inkognitója, a dán bölcselő és Regime Olsen „megköKött viszonyba imponált néki. S a húsba nőtt ezúttal is a sóvárogva választott és vállalt szerep és ideál, letéphetetlen maszkká kövesül!. A lélek elündulf egy irányban, vissza már sosem térhetett. S nem csupán Lukács György életének lett zsarnokává a sajátjává asszimilált szerep és teória. Köze volt — egy Lehetséges példa — Sörén Kierkegaard tanításának Lesznai Anna (a regényben is emlegetett Mali) és Jászi Oszkár válásához (Vö.: Vezér Erzsébet: Lesznai Anna élete. Bp., 1979. 81.). Férfi és nő örök idegenségéről, az alkotásra rendelt ember szükségszerű magányáról beszélt Hermann Hesse 1914-es regénye, a Rosshalde (magyar címén: Csillagsors), s a rnllkei programra: „Élete középpontját mindenkinek a munkájában kell megtalálnia...” szándéktalanuL is válaszolt a Lukács György-d elszán ás: „... mindennek súlypontja végérvényesen és többé megingathatatlanul a munkában van”. A kor szellemi elitjének létkérdései és vívódásai sűrűsödnek a könyv ívein. Szükségtelen a példák és megfeleltetések szaporítása, az eddigieket Nagy András sem említi. Annál inkább él a Lukács—Thomas Mann párhuzam lehetőségeivel, s jelzésnek, hivatkozásnak ez bőven elég is. Lényegi rokonság és markáns eltérés egyként akad kettejük élményanyagáfoan és problematikájában, ámde a regény lapjain főiként az egybeihangzások, nem az ellenpontozó szándékok dominálnak. Érthetően. Thomas Mann buzgó olvasójaként a maga dilemmáira ismert pl. a Tonio Krögerben Lukács György, s e novella, valamint a Halál Velencében motívumait szépen, sugallatosan építi könyvébe Nagy András. Földereng az életérzések és a létfilozófiáik hasonlósága, nemkülönben a kontextus, amelyekből elbeszélés és esszé vétetett. Élet és művészet, alkotó és polgár végletes és végzetes szembenállását hirdették a fiaital Thomas Mann művei, s bár — vallja meg 1906. március 28-án egy Kurt Martensnek írott levél —„A „Tonio Kroger” ... tele van a művészies elleni iróniával..és benne .....az élet iránti szeretet hitvallása fogl altatik”, a választás egyértelmű: „Aszkéta vagyok, amennyiben lelkiismeretem a teljesítményre ösztönöz, az élvezettel és „boldogsággal” ellentétben [...] Nem bízom az élvezetben, nem bízom a boldogságban, improduktívnak tartom. [...] Az embernek döntenie kell, és az én lelkiiismeretem a teljesítmény mellett dönt.” Nos, ez utóbbi vallomást maradéktalanul a magáénak tudhatta volna Lukács György is, s ezért oly természetesek, szervesek, néhol szükségszerűék Nagy András regényében a Thomas M.ann-utálósdk, rájátszások és reminiszcenciák. Kölcsönvett szavak, félmondatok tűnnek elénk, akár Tonio Kroger Lizaveta műtermébe, akiként lép a filozófus a Seidler Irmáéba, Lukács Firenzéjébe pedig Gustav von Aschenbach kolerával fertőzött, karbolszagú Velencéje települ. Kitűnően választott párhuzamot a szerző: távlatot és mélységet kölcsönöz e megoldás, vele és általa még inkább a kor reprezentatív alakjává növekszik a címszereplő. Plasztikusan mutatja be a könyv Lukács fejlődésének fázisait, a lélek kiszik- * 1116 *
