Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Lőrinczy Huba: A filozófus bűnbeesése (Nagy András: Kedves Lukács)
LÖRINCZY HUBA A filozófus bűnbeesése NAGY ANDRÁS: KEDVES LUKÁCS „ . . . aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson." Thomas Mann: Tonio Kröger „Én elvesztettem a jogomat az életre”, „Én kiválók az életből”, „Én meghaltam” — idézi a szerző a fiatal Lukács György könyörtelen, egyszerre ujjongó és .panaszos verdiktjeit, az utóbbit többször is. „Én meghaltam — de talán lesznek művek,” felépülhet a „láthatatlan templom”, amelynek vakolata „embervóhbőil való”. Aisszonyoiknak pedig nem lehet közük az efféle rendkívüli vállaláshoz, elvégre is Sk „... sohasem vívhatják ki a lelki szegénységet”, amely az egyedül autentikus lét szinonimája, ekvivalense. „Soha még asszony a kínon és kéjen túlfekvő világba be nem lépett” — hangzik az irgalmatlan lukácsi szó, s ha valamely nő a „műbe”, a férfi alkotta „láthatatlan templom”-ba mégis beépülhet, csak és kizárólag áldozatként. Akár Tóth Árpád elé 1913-ban, „... bús szimbólummá ... szépül”-t az ifjú művészetfilozófus számára is „... a balladás Kőmíves Kelemenné”, ámde merőben más referenciával, ö neim az önfeláldozás, hanem a kaimiéletlen — és jogosnak vél't — önzés parancsát és igazolását hallotta ki a tragikus történetből. Déva vára és a „láthatatlan templom”, emberáldozat híján nem állhat. Érvet kölcsönöz még a Biblia is, a küldetése sikeréért tulajdon gyermeke életével fizető hadvezér históriája (Bírák könyve, 11.) ■ „Gondoljon Jefta lányára is. Mindennek mégis volt értelme — nem Kőmíves Kelemen és nem Jefta számára, hanem művüknek számára. A mű az életből nőtt ki, azonban ki is nőtt belőle; emberi anyagból készült, de embertelen, sőt emberellenes.” Az okfejtés — formális logikai szempontból, a maga teremtette kontextuson belül — kristálytiszta, félelmesen tökéletes, amiként hiánytalannak tetszik a benne manifesztálódó önigazolás, sőt önfelmentés nemkülönben. S nagy szüksége volt a fiatal Lukácsnak erre a teoretikusan aligha gáncsolható önigazolásra és önfelmentésre, kellett, hogy az ő esetében újfent igazolódjék a post hoc, ergo propter hoc (ez után, tehát e miatt) maximájának hamis volta. Csakis így háríthatta el magától — ki tudná, minő belső hittel s meggyőződéssel — a mardosó bűn- és felelősségtudatot, kérlelhetetlen szigorú elmélettel iparkodván befödni a halál párolgó vérnyomait. A mű, a „láthatatlan templom” ugyanis valóban emberáldozatot követelt. Jefta lányának, Kőmíves Kelemennének szörnyű és szükségszerű (?) szerepe ezúttal Seidler Irmának jutott. Az ő szánandó, vergődéses élete s 1911. május 18-án bekövetkezett önpusztítása szolgált elébb egy nagyszabású és kegyetlen „lélekexperimentum” anyagául, hogy hamvai végül is — jelképesen — az elszánt és áhítatos templomépítő me- szébe keveredjenek. Látszólag csakugyan nem post hoc, ergo propter hoc történtek meg a dolgok. Lukács György valóban nem hajszolta a halálba Seidler Irmát, „csupán” félt, kitért, értetlenkedett, elutasított, mulasztott, mozdulatlan maradt etc. A művet választotta az élet ellenében, a valódi, emberi kapcsolat helyett annak lírai-filozofikus visszfényét, esszéfüzérét teremtette meg. Nem esett bűnügy a szó eredeti értelmében, ámde — Nagy András is citálja a Novális-kísérlet fordulatát — „Es lag 1113
