Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - Lőrinczy Huba: A filozófus bűnbeesése (Nagy András: Kedves Lukács)

dennoch etwas Ruchloses im Ganzen” (Mégis volt az egészben valami elvetemültség).

A regény azt a „Veszedelmes periódus”-t, „...visszatekintve: talán a legvesze- delmesebb”-et ragadja ki a címszereplő életéből, amelyről Lukács György utóbb mindenáron leválni, megfeledkezni iparkodott — még a dokumentumokkal zsúfolt hei- delbergi bőrönd „elvesztésének” gesztusával iS. In statu nascendi kívánja tetten érni s rögzíteni a szerző hősének személyiségét, életmódját, létfilozófiáját, keresvén a fordulatos pályafutás konstans elemeit. Nagy András nem tagadja a lukácsi út disz- kontinuus voltát, ám jól érzékelhető nyomatékkai hangsúlyozza mindazt, mi benne kontinuus. A csillapíthatatlan munkadühöt és a „belélet” elsorvasztásának, teljes kiiktatásának vágyát például, hogy csak ezt hozzuk szóba itt a lappangó folytonosság megannyi tanúbizonysága közül. Kizáró ellentétnek fogta fel e kettőt már az ifjú

Lukács is (

.....utálom magamat, amikor nem dolgozom, amikor ... „beléletem”

van”

, illetve: .....vagy van „belélet” ..., vagy dolgozom...” — vallja egy 1911-es,

S

eidler Irmának oíímzett taviéi), s összevág ezzel az immár nyolcvanhárom esztendős filozófus szava, mit „Ámulva és irigyelve” latolgatott Illyés Gyula: „Az tart meg, hogy nincs benső életem. Mindennel foglalkozom, csak a lelkemmel nem foglalkozom soha .. . Mihelyt egy pillanatom van, merülök a munkába” (Vö.: Kháron ladikján). Egy tudatosan formált élet modelljét, egy roppant jelentékeny sors metaforáját pillantja meg a vizsgált periódusban Nagy András, s fürkészi egyszersmind azonosuló empátiával s távolságteremtő kritikával. Regénye mint gazdagon rétegezett jelentésű „szöveg” s mint a műfaji kísérletezés dokumentuma megkülönböztetett figyelmet érdemel. Essék is szó róla mindkét vonatkozásban, korántsem véletlenül kezdvén az utóbbival. A műfaji-formai jellemzők felől élesebb fény vetül a jelentéssíkokra is.

Nem épp egyszerű „(mutatvány” kategóriába sorolni, fogalmi hálóiba fogni ezt a könyvet. Vállalva a hosszadalmasság és a pontoskodás ódiumát, dokumentáris alapozású és argumentációjú, ám parabolisztikus szándékú, jelképességbe átnövő esz- széregénynek nevezhetnők. Több szempontból is csábító volna az összevetés Nagy András korábbi műveivel (a Savonarola-regénnyel és -tanuílmáininyal legkivált), de túl messzire vezetne ez. Érjük be hát annyival, hogy szerzőnk személyes érintettsége, a viaskodás egy számára igen fontos létproblémával ezúttal is nyilvánvaló, s könyve megint csak a műfaj lehetőségeit, határait tapogatja. Kettős értelemben is kísérlet ilyformán a Kedves Lukács, bár Nagy Andrásnak nincs köze a mostanában sokaktól preferált ■posztmodern irányzathoz. Nem tör például a — Kulcsár Szabó Ernő emlegette — „ ... jelnyelv és a fikció újszerű kapcsolatainak kiaknázásáéra, bőséggel adagolt citátumai egyszer sem rejtett idézetek, hiszen betűtípusukkal is elválnak saját szövegétől stb. Eme különbségtevő gesztusunk azonban korántsem értékítélet, jelzése mindössze annak, hogy a szerző mádként értelmezi s gyakorolja a kísérletezést, s a produkció őt is igazolja.

Ess zóregény, rendkívül gazdag tényanyagba kapaszkodó fickió ez a könyv, konstrukció és rékonstrulkció egyszersmind. Rekonstrukció, mert Nagy András dokumentumok, adatok sokaságát mozgósítva hitelesen építi föl előttünk Lukács György pályafutásának vizsgált periódusát. Rokonszenves precizitással és aggályossággal ügyel a filozófus biográfiájának és itinerariumának legapróbb fényeire is, jó érzékkel és nagy haszonnal emeli be művébe a levelek, vallomások, felként pedig az esszék perdöntő részleteit, stílusfordulatait, nem kerülik el figyelmét a kortársi naplók és emlékezések, utal a világirodalmi párhuzamokra, megnevezi a tanulmányokat, amelyekből merített — felsorolni mind ki győzné? A lehetőségig pontos rekonstrukció azonban a konstrukció, az újraalkotás izgalmától és lendületétől válik igazán érdekessé, hozzánk szólóvá; ez utóbbi faktor lelkesíti át, avatja parabolisztikussá a történetet. Nagy András könyve nem életrajz-pótlék vagy -kísérlet, hanem szuverén koncepciójú esszéregény, benne a dotoumarttariizmus összes kelléke és eleme a fikció szolgálatába szegődik. Ennek a műnek — könnyű belátni — nincs, nem is lehet valódi tétje, a puszta eseménysorban, a pőre cselekményben, az adatszerűségben, hi1114