Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Bokros János: Pásztorok és bohócok (Takács Imre családi kiállítása)
vészek, akik a sors kegyéből (vagy kegyetlenségéből) egy istenáldotta tehetség ősei és leszármazottai? Lapicka, hímzések vagy éppen egy kémiai képlet görbéje, lehetnek-e ezek méltó társai egy képzőművész poéta alkotásainak? Lehet-e ezeket egységes kompozícióban látni? Mi bennük a közös? Ügy gondolom, két dolog: a játék öröme és az egy és ugyanazon tő, az összetartozás vállalása. A játék. Természetesen nem az infantilis felnőtt társadalom büfögős huszon- egyező, kuglizó tevékenységére gondolok. Játékon a kisgyerek várépítő vagy éppen nyeregtetős házat faragó szenvedélyének jövőbe átmentett mását, önzetlen tisztaságát értem, a szellem hancúrozását, a kecsesen okos csevegést, a József Attila-i szintű játékot. Ilyen értelemben tulajdonképpen minden megnyilatkozás, önkifejezés játék, és minden játék önkifejezés, vallomás, szellemi, lelki kitárulkozás. S lehet mélyen emberi még akkor is, ha az úgynevezett magasművészet mércéjét nem üti meg. Egy gyermeki rajz üde világlátása vagy egy bütykös ujjú parasztember cifra ösztökéje éppúgy lehet vallomástévő, mint a poéta doctus tudatos kompozíciója. Természetesen a kettőt nem azonosítva, és megjegyezve, hogy az extravagány kalandorság és a sunyi dilettantizmus ilyenkor mindig igyekszik közbefurakodni, sokszor nem is sikertelenül, de ezt a rizikót vállalni kell. És valljuk meg, mezsgyét barázdálni nem könnyű! Takács Imre családi kiállítása a szellem, a lélek és a tehetség szép játéka, mértéktartó és finom. A művész játéka azzal, hogy hogyan tudja mágneses terébe vonni, szinte alkotótársként vállalni vér szerinti családtagjait, műtárgykészítő édesapját és gyermekeit. Meg merem kockáztatni, hogy kissé kacérkodó játék ez a bújkáló vagy bújócskázó tehetséggel, amely magasra szökellni ebben a vonulatban csak egyszer tudott, de csöndesen azért ott munkál a környezetben is, valahol a gének mélyén. Pergessük most vissza a naptárt az 1983-as nyár elejéig! A legújabb székesfehérvári városrész, a Lenin lakótelep betontengerének éppen a partján vagyunk. Itt még kissé messzebb futhat a tekintet a Sóstó irányába, és nagyobb lélegzetet lehet venni, mint beljebb, a torokszorító sivárságban. Ügy vélem, a vasbeton és a modern építészeti formák egykori megszállottja, Takács Imre sem így képzelte el a jövő városképét, de ezt most hagyjuk! Egy tízemeletes falansztert monstrum alsó zugában (nem tövében, mert ez természetszerű volna!), a sok nagy kocka között egy kisebb kocka vagy kockafiók szolgál az itteni írócsoport klubhelyiségéül, öröknyugtalan Imre barátunk alkotóműhelyéül és időnkénti bensőséges kiállításainak színhelyéül. Ebbe a mindenhol szögletes betonfiókba költözött be néhány hétre a természet — a dunántúli levegőjű pásztorvilág és paraszti élet műtárgyainak, emberábrázoló figuráinak képében. Olyan ez, mint amikor a betonoszlop tetejére fészket rak a gólya, mert máshol már nincsen számára hely. Nem természetes közege, de nem lehet még nélküle, míg a beton természetszerűbbé, tehát emberibbé és elviselhetőbbé válik általa. Lehet, hogy a hasonlat nem hibátlan, de a kiállítás darabjaiból és Takács Imre szavaiból is úgy veszem ki, mintha itt valami hasonló szándék megvalósításáról lenne szó. Tudniillik arról, hogy milyen tárgyak vesznek körül bennünket a mindennapi életünkben, életszerűek-e vagy életidegenek. Lépjünk be most képzeletben a fehér falú négyszögletes terembe, és vegyük szemügyre a kiállítást! A bal oldali falon a Takács gyerekek egy-egy rajza, kézimunkája látható. György, a vegyészmérnök nagyfiú művészkedése abban áll, hogy egy kémiai képlet görbéje alá a vágás élességével odaillesztett egy röntgenfelvételszerű ábrát: fekete mezőben két vakítóan fehér kézfejet, szétnyitott ujjakkal. Az ellentét így kétszeres, egyrészt az élettelen tárgyi és az élő emberi, másrészt a színek között feszül, s még akkor is hatással van ránk, ha egyértelmű jelentését nehéz lenne megfogalmazni. Talán az ember kiszolgáltatottságát sugalmazza? Mellette gyermekrajzok, az ötvenhét éves apa hatéves ikergyerekeinek, Annának és Daninak a „művei”: Toldi Miklós a lovával, házak fákkal, madarakkal, lo90
