Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Berkes Tamás: Regio et Religio (Bojtár Endre: Egy kelet-européer az irodalomelméletben)
BERKES TAMÁS Regio et Religio (BOJTÁR ENDRE: EGY KELET-EURÓPÉER AZ IRODALOMELMÉLETBEN) Hol élünk? Mi következik egy olyan hányaveti kijelentésből, hogy „Kelet-Európá- val foglalkozom”? Sorolhatnám az alapkérdéseket, melyekre Bojtár Endre tanulmánykötete az irodalomteoretikus és — történész válaszát méricskélni, nem feledve azt a természetességével lefegyverző kérdését, hogy „Mit tehet az ember?” Szerencsésnek tarthatják magukat azok a szegedi egyetemisták, akik a hetvenes évek második felében Bojtár Endre előadásait hallgathatták. Most kötetbe rendezve a szélesebb nyilvánosság is megismerheti irodalomelméleti rendszerét, a kelet-európai irodalmak összehasonlító vizsgálatából leszűrt kutatási eredményeit, valamint az egyes műveket elemző frappáns esszéit. Természetes, hogy nem gyömöszölhető bele minden felismerése egyetlen kötetbe, ezért a szerző nagyívű rendszerének felismeréséhez ismernünk kell két korábban megjelent kismonográfiát. A kelet-európai avantgarde irodalom (1977) című értekezése fehér foltot tüntetett el irodalmi gondolkodásunk térképéről. Rendkívüli nyelvtudása okán kézből tájékoztatta az olvasót a lengyel, cseh, szlovák, ukrán, belorusz, litván, délszláv, bolgár, és természetesen a viszonylag ismert orosz avantgarde jellegzetességeiről. Első könyvének legnagyobb elméleti erőssége az irodalmi irányzatról adott nagylélegzetű meghatározás. Bojtár értelmetlennek ítéli azt a napjainkig kísértő áltudományos módszert, hogy egy irodalmi irányzatot példaképnek kiáltanak ki, illetve elítélnék, mint az avantgarde esetén nálunk használatos volt. Természetességgel jelenti ki, hogy „az irányzat nem értékelhető, hanem leíró kategória, elvileg nincs értékbeli különbség közöttük”. Bojtár az egyedi műalkotásból kiindulva, határozott műelrhélettel a háta mögött fogalmazza meg irányzatfelfogását, amely az értékelés, az értelmezés és a leírás hármasságát megkülönböztetve a középsőre, vagyis a jelentés-rétegre alapozódik. Üj könyvének elméleti részében megismétli és részletesebben is kifejti az irodalmi mű jelentés-rétegéről, a „szemantikai tárgyról” vallott felfogását. (Az irodalmi mű jelentése és értéke) A strukturalista hagyományban Soussure-ig visszanyúlva a művek jelentését jelölő (stiláris jelentés) és jelölt (tartalmi jelentés) egymásraha- tásában értelmezi. Szó sincs persze itt a tartalom és forma kiüresedett szlogenjének visszacsempészéséről, hiszen Bojtár csak a nem-esztétikai értékekről beszél. A jelölőt a művet alkotó mondatok összessége teszi ki, viszont a jelölt négy nagy jelentésgócból, a „nagy szemantikai alakzatokból” áll. Ezek: narrátor, hős, ábrázolt tárgyi világ és olvasó. Felmerülhet a kérdés, alkalmazható-e ilyen mesterkéltnek tetsző rendszer a kritikai gyakorlatban? Konrád-tanulmánya a válasz rá, hogy igen! A látogató-1 elemző pontos esszéje éppen a jelölő-jelölt viszony feszültségében találta meg a mű kulcsát és a homlokegyenest eltérő kritikai vélekedések magyarázatát. „Magának a műnek az értékéről, az esztétikai értékéről — írja a szerző — azonban a műben levő értékek és jelentések édeskeveset mondanak.” Itt az értékek világánál óhatatlanul megjelennek a szubjektív mozzanatok, beszéljünk akár az egyénről, akár a közösségről. Bojtár ajánl még egy további fogódzót, a „társadalmilag érvényes olvasatok” kategóriáját, de aztán széttárja kezét, jelezve, hogy illetékei ségi körének határához érkeztünk: „az egyazon irodalmi műhöz tartozó esztétikai 1107
