Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - Tallár Ferenc: A realizmuson túl és innen (tanulmány)

érték-lehetőségei mentén kétségkívül előreszaladt, s így mint a társadalom elemi életszükségletének anitialpáoiója formálódott ki. Ez pedig nem is annyira az avant- gairde, sokkalta inkább egy laboratóriumi jelleg felé vitte el az új prózavonulatot: an ti cápáit lehetőségeit csak a művészet különös hangsúlyt kapó autonómiájában, a szöveg speciális, önórtékű szervezettségében tudja megalapozni, s ezért műveit minduntalan az elszigetelődés veszélye is fenyegeti. (Olyan művekre utalhatnánk itt, mint a már-már kizárólag csak az esztétikai szféra sajátságos tartalmaira, sa­ját szervezettsége immanens lehetőségeire reflektáló Film, vagy Nádas Péter Le­írás kötete, melyek a rendkívüli intel'lelkituális eredmények ellenére, vagy talán épp azért, hermetikussá váltak.) Rendkívül jellemző, hogy miiközben a művészi próza szférája ily módon reflek­tált nyitottságában is „elzárttá”, hermetikussá vált, a korábban „kírvülrekedt” mű­fajok jelentősége egyértelműen megnőtt. Elég itt a dokumentumok, az életrajzok, visszaemlékezések és szociográfiák növekvő és önálló jelentőségére utalni, vagy az olyan középműfajotora, mint Berfcovtits György, Csattog Zsolt, SStmonffy András esztétikailag is szervezett szociográfiai és dokuimentulmregényefi. E formák átütő sikerét részben a társadalmi életfolyamatok „ábrázottihaitóságániak” megőrzése, illet­ve újbóli kivívása, az elbeszélés és a történet biztosítja, esetünkben neim beszél­hetünk azon,ban valamiféle irodalompótló szerepről. Sokkalta inkább arról, hogy ezek a korábban irodalmon kívüli, „profán” formák, rátalálva a korszak új prob­lematikájára, irodalmi rangot és önálló poétikai arculatot nyertek. Hiszen nyil­ván összefüggés van már a memoárok, dofcuimentuimregények, szociográfiák iránt megnyilvánuló érdeklődés megnövekedése és a hetvenes évtized értékpluralizmust kuitiváló értékvilága között is. Ez az érzület már önmagában is tartalmaz egy­fajta poziitivisztikus irányultságot, amennyiben ironizál mindenféle „legyen” födött: nem arra törekszik, hogy az analízisnek és az argumentációnak ettíébevágva a Va­lóságot konstruálja meg. A nem-fikciós műfajok mára nemegyszer önálló mondan­dóvá, refilektálttá vált formaintenciója pedig éppen ebben ragadható meg. Alhban, hogy a Történelemnek nakiszegeziifc a történetekét, hogy a maguk többszörösen el­lenőrzött és akár személyesen is hitelesített, zárt és integrálhataitlan tényszerűsé­gével rést ütnek az egységes értelmi univerzum integrált Valóságán. Úgy ragad­nak meg elkülönült értelmi világokat és részfolyamatokat, hogy azokat nem helye­zik bele az egységes értelmi univerzum integrált Valóságába, a részt mint részt ragadják meg — de egészként szervezik, s így ahelyett, hogy a Valóság által de­finiálnák, „mik is ők valójában”, a Valóságot definiálják általuk: átmetszik és kérdéssé teszik. A „fikciós” és a „nem-fikciós” műformák egymást kiegészítő, mert egymásra vonatkozó jelenléte, a fikciós elemek feltűnése a ddkuimentarlizmushan és a do­kumentumok megjelenése a fikciós művekben már önmagáiban is egy egymás kér­déseire válaszoló, épp. elkülönböződéseiben összetartó, szervesülő irodalmi élet le­hetőségeit ígéri. És a horizontváltóssal együtt járó egyoldalúságok után, rma már mintha a hagyományhoz való, nemegyszer túlságosan egyoldalú viszony is változó­ban lenne. A hagyománnyal történt kétségtelen szakítás ellenére egyre nyilvánva­lóbb, hogy mégiscsak jelen van ez a hagyomány. Épp a szakításban megelevened­ve és új életre 'kelve. Azaz másiként. Hisz például a történet, a sorsiban elbeszélés ott van a KopontoSbstn vagy Tar Sándor elbeszéléseiben, türténettmittiag érvényte­lenként tudatosítva, tagadva mégis állított hagyományként ott működik Dohainál, s elképzelhetetlen az e hagyományokhoz való szoros kötődés nélkül az utóbbi évek egyik legnagyobb, méltán átütő sikere, az Neszeké is. S bár kétségtelen, ezek a mű­vek és szerzőik mind ez idáig az új prózavomílat „perifériáján” álltak (ami távol­ról sem az esztétikai minőségre vonatkozó ítélet itt), jelenleg hasonló tendenciák, a megtagadott történet lehetőségeinek újraértékelése figyelhető meg a „centrum­ban” is. Elég itt Esterházy két utolsó művére, a Fuharosokra és a Kis magyar por­nográfiára, vagy Fábián László miniatűr remekére, a Thanatosz fáklyájára utal­ni, melynek fabulája akár kibomló sorsként, teljes élettörténetként is interpretál­1105

Next

/
Thumbnails
Contents