Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Tallár Ferenc: A realizmuson túl és innen (tanulmány)
érték-lehetőségei mentén kétségkívül előreszaladt, s így mint a társadalom elemi életszükségletének anitialpáoiója formálódott ki. Ez pedig nem is annyira az avant- gairde, sokkalta inkább egy laboratóriumi jelleg felé vitte el az új prózavonulatot: an ti cápáit lehetőségeit csak a művészet különös hangsúlyt kapó autonómiájában, a szöveg speciális, önórtékű szervezettségében tudja megalapozni, s ezért műveit minduntalan az elszigetelődés veszélye is fenyegeti. (Olyan művekre utalhatnánk itt, mint a már-már kizárólag csak az esztétikai szféra sajátságos tartalmaira, saját szervezettsége immanens lehetőségeire reflektáló Film, vagy Nádas Péter Leírás kötete, melyek a rendkívüli intel'lelkituális eredmények ellenére, vagy talán épp azért, hermetikussá váltak.) Rendkívül jellemző, hogy miiközben a művészi próza szférája ily módon reflektált nyitottságában is „elzárttá”, hermetikussá vált, a korábban „kírvülrekedt” műfajok jelentősége egyértelműen megnőtt. Elég itt a dokumentumok, az életrajzok, visszaemlékezések és szociográfiák növekvő és önálló jelentőségére utalni, vagy az olyan középműfajotora, mint Berfcovtits György, Csattog Zsolt, SStmonffy András esztétikailag is szervezett szociográfiai és dokuimentulmregényefi. E formák átütő sikerét részben a társadalmi életfolyamatok „ábrázottihaitóságániak” megőrzése, illetve újbóli kivívása, az elbeszélés és a történet biztosítja, esetünkben neim beszélhetünk azon,ban valamiféle irodalompótló szerepről. Sokkalta inkább arról, hogy ezek a korábban irodalmon kívüli, „profán” formák, rátalálva a korszak új problematikájára, irodalmi rangot és önálló poétikai arculatot nyertek. Hiszen nyilván összefüggés van már a memoárok, dofcuimentuimregények, szociográfiák iránt megnyilvánuló érdeklődés megnövekedése és a hetvenes évtized értékpluralizmust kuitiváló értékvilága között is. Ez az érzület már önmagában is tartalmaz egyfajta poziitivisztikus irányultságot, amennyiben ironizál mindenféle „legyen” födött: nem arra törekszik, hogy az analízisnek és az argumentációnak ettíébevágva a Valóságot konstruálja meg. A nem-fikciós műfajok mára nemegyszer önálló mondandóvá, refilektálttá vált formaintenciója pedig éppen ebben ragadható meg. Alhban, hogy a Történelemnek nakiszegeziifc a történetekét, hogy a maguk többszörösen ellenőrzött és akár személyesen is hitelesített, zárt és integrálhataitlan tényszerűségével rést ütnek az egységes értelmi univerzum integrált Valóságán. Úgy ragadnak meg elkülönült értelmi világokat és részfolyamatokat, hogy azokat nem helyezik bele az egységes értelmi univerzum integrált Valóságába, a részt mint részt ragadják meg — de egészként szervezik, s így ahelyett, hogy a Valóság által definiálnák, „mik is ők valójában”, a Valóságot definiálják általuk: átmetszik és kérdéssé teszik. A „fikciós” és a „nem-fikciós” műformák egymást kiegészítő, mert egymásra vonatkozó jelenléte, a fikciós elemek feltűnése a ddkuimentarlizmushan és a dokumentumok megjelenése a fikciós művekben már önmagáiban is egy egymás kérdéseire válaszoló, épp. elkülönböződéseiben összetartó, szervesülő irodalmi élet lehetőségeit ígéri. És a horizontváltóssal együtt járó egyoldalúságok után, rma már mintha a hagyományhoz való, nemegyszer túlságosan egyoldalú viszony is változóban lenne. A hagyománnyal történt kétségtelen szakítás ellenére egyre nyilvánvalóbb, hogy mégiscsak jelen van ez a hagyomány. Épp a szakításban megelevenedve és új életre 'kelve. Azaz másiként. Hisz például a történet, a sorsiban elbeszélés ott van a KopontoSbstn vagy Tar Sándor elbeszéléseiben, türténettmittiag érvénytelenként tudatosítva, tagadva mégis állított hagyományként ott működik Dohainál, s elképzelhetetlen az e hagyományokhoz való szoros kötődés nélkül az utóbbi évek egyik legnagyobb, méltán átütő sikere, az Neszeké is. S bár kétségtelen, ezek a művek és szerzőik mind ez idáig az új prózavomílat „perifériáján” álltak (ami távolról sem az esztétikai minőségre vonatkozó ítélet itt), jelenleg hasonló tendenciák, a megtagadott történet lehetőségeinek újraértékelése figyelhető meg a „centrumban” is. Elég itt Esterházy két utolsó művére, a Fuharosokra és a Kis magyar pornográfiára, vagy Fábián László miniatűr remekére, a Thanatosz fáklyájára utalni, melynek fabulája akár kibomló sorsként, teljes élettörténetként is interpretál1105