Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Tallár Ferenc: A realizmuson túl és innen (tanulmány)
ilik. Ott, ahol „a baszédaktusokkal összekapcsolható énvényessógigónyék megtárgyal- hatóak. Amikor egy (argumentáló T. F.) beszédben állításokat alapozunk meg vagy igazolunk, a cselekedetek alapjaiul szolgáló kijelentéseket, illetve normákat hipotetikusan kezeljük, oily módon tehát, hogy ezök fennállnak vagy nem állnak fenn, hogy helyesen vagy helytelenül állhatnak fenn. A normák és szerepek úgy jelennek meg, mint amelyeknek igazolásira van szükségük.”9 Ezen a szinten tehát „a normarendszerek elvesztik tenmészetadta érvényüket”10, s ily módon legalábbis rámutatnak „az össztársadalmi rendszer elfedett patológiáján” való tiúihatolás, az univerzális dialógus mély és megkerülhetetlen életszükségletére. Ez a nemzedékre oly jellemző argumentáló beszéd az új prózarvonulat talán legdöntőbb sajátossága: a narráció objektív érvényességigényű nyelvi leírásának helyére az értelemadó elvek önrefilexlviitása lépett. A mai próza állandóan reflektálja, megkérdőjelezi saját konstrukcióját, pontosabban szólva konstrukciója lényegi mozzanatává lett a szabad átváltozás, az elmozdulás tudatos képessége — az önmaga „kész” voltával szembeni szabadság. E folyamat egyik leglényegesebb következménye és előtfeJítétéle a megfigyelés szilárd, bármely megfigyelő és címzett számára ugyanazzal a jelentéssel bíró nézőpontjának kiiktatása a prózai konstrukcióból.11 Ezáltal pedig nemcsak a „valóság hű vissza tükrözésének”, egy egységes Valóság megragadásának követelménye vált inadekváttá az új prózavonutattal szemben. Lévén kiiktatódott az a „mindenki” számára érvényes konszenzus, melyen a „valóság hű visszaitülkrözésének” követelménye nyugodott, megrendült a műhöz „hozzárendelt” befogadó helyzete is. Ahelyett, hogy egy nélküle „kész” értelmi világ objektív konszenzusát fogadná el önmaga (korlátolt) szuverenitásának alapjaként, a befogadó most olyan szubjektumként kerül szembe a művel, aiki szuverenitását csak a mű nyílt dialógusában, az argumentációk rendszerében tudja megalapozni. Az Ész által szavatolt igazságának biztonságáért ily módon veszélyeztetett igazsága személyességét, nagykorúságét nyeri el. Igazsága az Én tanúságtételévé lesz. A hatalom áltál egyenirányítoitt pszeudokommun ikáció belső törésvonalait felfedve, s kutatva egy univerzális dialógus lehetőségeit, az új próza látásmódja egyúttal egy nyitott személyiségtípust is feltételez tehát. Olyat, mely idegenkedvén bármely jakohinus attitűdtől, a politikailag tételezett Közösség elvont autoritását egy demokratikus konszenzusban fennálló tartalommal tölthetné fel. E tételezett személyiségtípus értékei a Magyarországon paradox módon amúgy is „negatív túlmo- dernizációba” átcsapó modernizációs értékekkel, tehát a hatékonyság és a célxa- cionaliás, az intellektus és az individualitás értékeivel szemben a „hagyományos” érzelmi értekék és a nem politikailag tételezett („Gemeinsűhaft-jellegű”) közösségi értékek posztmudem irányába mutatnak. Megint csak nem függetlenül Európa kulturális fejlődésének általános trendjétől.12 4. A szakítás egy évszázados tradícióval végbement, pontosabban elkezdődött tehát. És — nemegyszer — talán éppen ezért olyan eltúlzott ez a szakítás, mivel csak elkezdődött. Bármennyire is joggal álilíthiaJtjuk ugyanis, hogy az új érzékelésmód nem illeszthető bélé a mindig is egységes, intranzigens értelmi univerzumot téte- lező-akaró avantgardizmus jakobinisztikus sémáiba; bármennyire is joggal tekinthetjük a toleranciát és a nyiitatt-pluráüs szervezésimódot az új poétika központi szervező elvednek, az új generáció nemegyszer tapasztalható „avantgardisztdkus” attitűdje nemcsak az értékháerarchda átstrukturálásának szükségszerű dinamizmusából és elkerülhetetlen „táiszaladásaiibói” következett. Abból is, hogy a nyitottságra, a világlátások és éTtéktraidíciók dialógusára irányuló értéktételezés is követelmény jellegű marad aiapszerkezietében mindaddig, amíg ez a dialógus nem lesz kibonthatóvá a társadalom konkrét életfolyamataiból. Márpedig ezen a téren az újprózavonulat épp partikular izálódnii, elhallgatni látszó társadalmunk elvont 1104
