Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Tallár Ferenc: A realizmuson túl és innen (tanulmány)
értékvilág válságából, mégse lehet védetten, hogy ez a válasz ekkor született, s hogy legalábbis a kihordása az új, a „szocializmussal egyidős” nemzedékhez köthető. Hiszen őik voltaik azok, alkfik — bár éles kanyarait mindvégig érzékelték — ennek a valóságnak a születésében és tudásvilágának aktív-kölcsönös kialakításában nem vettek részt, s így az adott valósággal miint nélkülük késszel kerülhettek szembe. Az elvek és értékek beváltását számon kérő Ész hetvenes éveikbe is .átnyúló, kritikai nekifutása után, fokozatosan elfogadva az adott működési terep kiindulópontját, e nemzedék számára vált ily módon lehetővé, hogy mosit már olyan új elveket keressen, melyek elkülönböződinek az adott valóságot tételező, eredendő elvektől. Mert ezek az Ész elvei voltak és kellettek, hogy legyenek. Egyrészt mert a szocializmus kelet-európai fejlődése együtt járt, pontosabban feltételezte ennek az elmaradott régiónak a gyorsított modernizációs programját. Másrészt mert a szocializmus „nyenskoramunista” szakaszában, a közösség egészét reprezentáló állam egyértelműen pdlitálkad tételezettségében megint csak döntő szerepet kapott a saját dialektikája révén diktátordvá-lúikívddátorlivá átcsapó Ész. A hatvanas-hetvenes évek értékválsága azonban, párosulva a reformfolyamatokkal, bár elvont formában, pusztán a maga 'kitőltetten helyeivel, de mégiscsak egy új periódus lehetőségeit ígérte. A politikailag tételezett közösség elvont-autoriter általánossága helyett a közösség élő és eleven formáját, mely nem a politikában, hanem a társadalom demokratikus konszenzusában jön létre, s abban áll fenn. Ügy gondolom, hogy ez az értékválságban és a reformfolyamatokiban benne rejlő, nagyon is elvont lehetőség vagy kihívás — kapcsolódván az európai kultúra általánosabb érvényű mozgásaihoz — döntő szerepet játszott abban, hogy az új prózavonulat ekkor adhatta meg a maga válaszát. Mindezek után a szakítás a klasszikius-reallsíta prózatradíció egységes értelmi univerzumának integrált Valóság-fogalmává! nem tűnhet már pusztán értékleépítésnek, merő veszteségnek. Mert az új érzékelésmód „csak” annyiban kritikai, amennyiben kiindulópontja az a belátás, hogy az integrált Valóságot konstruáló, eleve és nélkülünk „adott”, objektív konszenzus egy hatalmi összefüggés megnyilvánulása: pszeudokommuniikáció, mely „a félreértések olyan rendszeriét teremti meg, amely a hibás konszenzus látszatában átláthatatlanná válik.”6 Az „össztársadalmi rendszer elfedett patológiáján” való túlhatoiás viszont egy új típusú értéklehetőséget, az „uralommentes kommunikációt” anticipáQija, mely „egy ideális beszédszituációhoz, azaz életformához kapcsolt” — az univerzális dialógushoz. 3. Az univerzális dialógus irányába tett lépések nemcsak az új prózavonulat jelentkezésében érhetőek tetten. Jól érzékelhető ez a folyamat a műfaji-poétikai hierarchia átstrukturálódásában, a magyar irodalom tradicionálisan meghatározó műfajának, a lírának a visszaszorulásában is az epikával szemben.8 Természetesen ez a lírától az epikához tartó fordulat nem a lira és az epika elvont-örök kérdéseivel áll közvetlen kapcsolatban. Csak látható formája ez annak az összetett folyamatnak, melyben az eleve adott, egységes értékvilágot reprezentáló, és ezen értékek nélkülünk kész konszenzusához eleve adottként tételezett Befogadót verbuváló műfonmák visszaszorulnak, hogy helyet adjanak a többszörösen közvetített, belsőleg reflektált műiforimák szenvezésimódjának. Kétségtelen, hogy ez a folyamat alapjaiban ingatta meg a .magyar líra tradicdonátdsian közvetlen, karizmatikus Énhez és nemzeti sorsiközösséghez kötődő elsajáí ításm ódját, de nem egyszerűen az epika irányába mutat. Inkább az éles műfaji határok elmosódása, egy komplex műforma kialakulása felé, mely önszerveződésiének legmegfelelőbb terepét, úgy tűnik, valóban az epikában lelte, lelhette fel. Egy olyan epikában azonban, mely nem az ésszerű megfigyelés transzszubjek- tív érvényességigényű szintjén, hanem az argumentáló beszédnek a szintjén zaj1103
