Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - Tallár Ferenc: A realizmuson túl és innen (tanulmány)

ja fel azt. A mon-ász-szerű, csalk az ésszerű Történelem világszánpadón megigazuló és társakra lelő Én pátoszát, de vele szabadságának egyetlen sorsikórdésbe sűríthető dilemmáját is visszaveszi. Kétségbe vonja ugyanis mértéküket és alapjukat, a jelenségvilág mögött megbúvó lényegi vonatkozások olyain objektív rendszerét, melynek egyetlen -kritikai fóruma az in-dáviiduális értelmen túllniani Ész. Aimiit tehát az új próza vonulat kétségbe von, az éppenséggel az Én igazságát az Én tanúságté- telétőil elválasztó, az Ész által egybefogott és integrált értelmi univerzum objektivitása — ha teltszák, a polgári realizmus racionalitása, mely egyébként épp a szoc- reálban érte el önmaga szélső, önfalszámolásbia átcsapó határát: az integrációs elv (elvszerűség) itt a végletekig fokozódott, a konkrét direktíváikkal megjelenő Ész fényében pedig kiszikkad-t minden inddvidiuóüis értélem. Miközben az Ész önmagát önmagával közvetítette, a dialektika, a -létezés ellentétei kihunytak. A dialektikus azonosság, a közvetítés így csak egy hatalmas csomó, bog lett a semmin; fityegő dísz egy kdszilkkaidt ésszerűség kiszikkadt Valóságán.

De bármennyire is igaz, hogy a „realizmus diadala” mindig is azt jelenthette csak: túljutni az Ész integrált Valóságán, értelmesebbnek lenni az Észnél: bármennyire is igaz, hogy a polgári realizmusnak nemigen akadt olyan jelentős műve, mely az Ész hegeli otthonira lelésót sugalló művészetfogalmat -beteljesítette volna, tenden-ai-ájában a klasszikus realista próza maga is az Ész integrált Valóságára, a totalitás formális racionalitására épült. A klasszikus-realista prózának ebiből a rejtett racionaílizmusábói következik nemcsak a motivációk pragmatikus szintje, nemcsak a cselekményt a végeredményben feloldó kauzalitása, de személytelenül objektív nanráaiója is. Ez a valamennyi nyelvi, gyakorlati vagy érzelmi megnyilvánulást egy egységes értelmi univerzumban integrálni képes narrácdó az ésszerű megfigyelés szintjén áll. Azaz azon az előfeltevésen alapul, hogy a mű alakjai a résztvevő beállítottságát össze tudják kapcsolná az „objektív megfigyelő” beáUított- ságávail; nemcsak a másik résztvevő perspektíváját tudják átvenni, hanem fel is tudják cserélni a résztvevő perspektíváját az „objektív -megfigyelő” transzszubjektív érvényességig-ényű, közösként elismert perspektívájával.5 Az ésszerű megiigyelés- nek ezen a közös szintjén zajiló nar-rácáó — mely elvileg -bármely befogadó, bármely megfigyelő és címzett számára ugyanazzal a jelentéssel bír, -mint a mindenkori cselekvő szubjektum számára — -természetesen nem zárja ki azt, hogy a regényalakok érvényességűikben csetakiménysziintíre redukált beszédmegnyilvánulásai ne tartalmazhatnának „hibás” tudást, hogy a regényben ne tűnhetnének fel váratlan vagy irracionális elemek. Csak éppen ezek hibás tudásokként és irracionális elemekként fognak megjelenni a regényegész képviselte Ész objektív értelmi univerzuma, a Valóság színe előtt.

A fenti tradícióval, az Észr-e alapozott Valóság fogalmával való szakítás olyan lépés, mely nem magyarázható a realizmus és az avantgarde „örök harcának” megszokott sémáiban. Az Ész egységes értelmi un-iverzum-a helyén polifon kommunikációs teret tételezve, az új prózavonulat elhagyja ezt a csatamezőit, kilép az avant- garde kérdésköréből is. Hiszen az avantgarde mozgalmak törekvése mindig is a klasszikus-realista -művészet ingataggá vált értelmi univerzumának helyettesítése vagy felváltása volt a maga még-nem-détező, de épp ezért még egységesebb, int- nanzigens érte,Imi univerzumával. Az új prózavanulat nemcsak a kl-asszikus^realis- ta prózával, de annak egész, az avantgardizmust Is felvonultató kérdéskörével kerül ily módon szembe: az Ész integrált Valóságával, mely a „felvilágosodás dialektikája” folytán m-a a „győztes boldogtalanság jegyében tündöklik”.

E fordulat -mögött az európai szellemnek -és kultúrálnák egy olyan vonulata áll tehát, mely szembenézett az Ész XX. században oly gyakori botrányaival, szembenézett azokkal a foly-am-at-okíkail, melye-k során a tárgyaihoz „min-t Likvidálás”, mint „diktátor” viszonyuló Ész maga is mítoszba, banbár hatalmi rendszerek ésszerűt- lenségének totális rendjébe csapott át, h-ogy végül a hatalmat jelenítő Tudásból a Hatalom tudásává legyen. Ha az új, az Ész egységes Valóságát pluralizáló látásmódnak a magyarországi térnyerése nem is vezethető le ily módon közvetlenül az

1102