Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 10. szám - Tallár Ferenc: A realizmuson túl és innen (tanulmány)

továbbadással megváltozik. Az intézményes világ objektivitása „összesűrűsödik” és „megkeményedik”, nemcsak a fiatalok, hanem — Mköreffékttus révén — az apák számára is. Masszív módon valóságosabbá válik, már nem llehet egyszerűen megváltoztatni. A fiatalok számára szocializációjuk korai szakaszában „a vi'lág”-gá válik. Az apák számára elveszti alaki tható -hullám zó kvalitását, és rideg működéssé lesz.3

Igazán csalk egy új generáció megjelenésétől kezdve lebet intézményesült társadalmi viliágról beszélni — jelenti ki tebát Berger és Luckimann.4 Ez az a pillanat, mélytől kezdve a konszolidáció és vele a legitimáció problémája felmerül. Mert az intézményi világ áthagyományozásával, annak belátásával, hogy többé már nem egy lehetőség megvalósiuilása előtt állunk, felmerül a „mások” által intézményesített, „kész” cselekvésmódok értelmére vonatkozó ‘kérdés tehetősége és szükségessége. Lehetővé válik az alternatív értelmi világok másságának tiszta belátása az „objektív” világ „kész” háttere előtt. Miközben a történetivé vált intézmények most már autoritásiigénnyal lépnek fel, felmerül az adottad való együttműködés problémája, az átértelmezéseik és újraértelmezések igénye is.

Bármennyire is elvont a generáció kérdésének ez az összekapcsolása az intézményesülési folyamattal és a konszolidáció problémájával, annyit könnyű belátni, hogy a magyar történelem 1945-öt követő, alapvető fordulata után az újba „beleszülető” generációnak döntő szerep juthatott az intézményi berendezkedés „objektívvá” válásának tudatosításában. S nyilvánvaló, hogy nem életkora, nem egyre kérdésesebb „fiatalsága” vagy a generációk örök harca okán. Hanem egy új társadalmi léthelyzet következtében, mely a történelmi időben vele vette kezdetét.

Konszolidáció és új generáció elvont, s így persze 'könnyen kezelhető modellje után érintsük most a hatvanas évek magyar konszolidációját.

A társadalom egészét mint „értelem nélküli anyagot” önmaga alá rendelő vo- luntarizmus évtizede után a társadalom földrengésszerű átrótegződéseinek időszaka lezárult. A hatvanas években fokozatosan létrejött egy konszolidált, határozottan strukturált és rétegzett, működőképes •társadalom, mely a imaga intézményesült formáival megteremtette az adott keretek között kiszámítható és tervezhető életvitel tehetőségeit. Ez a konszolidációs folyamat most már szükségtelenné tetté a tömegek poíliitiikai aktivizálását, az intézményesülési folyamat közvetlenül politikai elismertetését. Ily módon az ötvenes években még a politikai gyakorlatba beemelt, egyenirányított és heroikus illúziókkal felfutott ember — s különösen e korszak fiatalsága — egyszer csak „magára maradt”. Magára maradit, méghozzá olyan izolált partikularitások amorf tömegeként, akik' számára egyszer csak kérdésessé vált és válhatott az .adott intézményi világ „közösen vállalat” értelmi teljessége.

Természetesen az, hoigy az ötvenes években még jórészt egységesnek tekinthető, mert drasztikusan egységesített társadalmi tudat a hatvan,as évek sonán fokozatosan a konfúzus heterogenitás állapotába jutott, nem hozható kizárólagos összefüggésbe az új generáció és a konszolidáció kérdésével. Az intézményesült rend értelmi teljességére vonatkozó kérdéseik váratlanul gyors felmerülése elképzelhetetlen lett volna egyrészt az ötvenes évek amnéziái, politikailag egyenirányított ,jkölctsönössóge’’ nélkül, másrészt a nélkül a konszolidációt tudatosan felvállaló politika nélkül, mely képes volt szakítani az ötvenes évek voluntarizmusával, együtt élni az ötvenes évek elkendőzött problémáinak manáfesztté válásával, elvek és gyakorlat eltentmondásiamiak tudatosodó élményével. De ez az intézményi mechanizmus zavartalan működését célzó politika, felszabadítva ugyan a magánszférát, de elzárkózván egy új, demokratikus konszenzusteremtés lehetőségei előd, önmagában nem tudta elkerülni azt a folyamatot, melynek során kölcsönösen elismertként tételezett világimagyarázata értékmentés sémává neutralizálódott. Olyan sémává, mely elvont, jól kezelhető formalizmusában bármely kérdésre meg tudta ugyan adni a pragmatikus szempontból épp szükséges igent vagy nemet, de eközben magát a kérdésit is a pragmatikus kezelhetőség szintjére redukálta, s ily módon egyre nehezebben teljesítette be a társadalmi önidentiíiikáoió szolgálatát.

1100