Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Tallár Ferenc: A realizmuson túl és innen (tanulmány)
TALLÁR FERENC A realizmuson túl és innen A Valóság szétesőben van. Nem tragikus bejelentésnek szánom ezt, inam ds felhívásinak a heroikus küzdelemre, hogy ismét összerakjuk őt. Csak 'lehetséges kiindulópontnak. A csupa nagybetűvel Írandó VALÓSÁG szótasőben van, mert megingott az az elmélet előtti, a nyelvi univerzum természetes értelmi világában adott és „kész” tudás1, mely a különböző cselekwóssorotkat és életfoniaüiafcát, lehetőségeket és lehetetlenségekét egy értelmes Valóság benne igazolódó részeiként integrálta. Használjuk még ezt a tudást, használjuk ezt a nyélvet. Használja megannyi, fecsegésében is hallgatásra kényszerült partikularitás. Használja a számíihgafás technikájaként és az ügykezelés szerszámaiként. Használja, de önnön igazságát már nem keresi benne. Mert elvesztette ez az értelmi univerzum azt a képességét, hogy a közös értelem egészévé, olyan Valósággá integrálja a szétfutó dolgokat, melyben saját igazságunkat, sokszor akár nagyon ds igazságtalan igazságunkat megélhetjük. Ezt a tudatinak vélt, valójában távoliról sem csak tudati folyamatot az „új”, lassan középkorúvá érő „fiatal” nemzedékkel összefüggésbe 'hozni nem épp szokatlan. Azzal a nemzedékkel tehát, mely úgymond beleszületett a készbe, apáik harcának konszolidálódott világába. Csak az örökségét kellene átvennie, ámde széttárva karját, csak csodálkozik és fintorog. Tudom, a konszolidáció „kész” világán fanyialgó fiatalság képe közh-élyszerű is, hamis is. De ez a hamis közhely, bár eltakarja, nem érvényteleníti azokat az összefüggésekét, melyek mögötte megbújnák. Ezeknek ismét nekifutni, talán nem llesz fölösleges. Bármely 'konszolidált társadalmi szituáció előfeltétele a társadalom tagjai, csoportjai és rétegei számlára döntő jelentőségű cselekvésmódok intézményesülése, olyan tipizált cselekvésmódok létrejötte, melyek elismertsége kölcsönös. Mert csak a tipizált cselekvésmódok kölcsönös elismertsége teremti meg az intézményesülő tevékenységeknek azt a közös társadalmi világát, mely egyrészt a társadalom minden tagja számára elérhető és érthető, másrészt a maga részéről az egyes tevékenységeket ellenőrizhető társadalmi szerepekké, az egyes cselekvőket szerephordozókká formálja. Az ily módon kialakuló és funkcionáló „intézmények puszta létükkel ellenőrzésük alatt 'tartják az emberi 'Cselekvést. Viselkedési mintákat alkotnak, amelyek a cselekvést meghatározzák... Ez az ellenőrző jelleg az intézményesülés sajátossága”2, s vele szemben a különböző szankciós mechanizmusok valójában másodlagosaik. Az intézmények elsődleges kontrollmeohanizimusai mellett a másodlagos rendszabályok csak akkor válnak szükségessé, ha miaguk az intézményesülési folyamatok kérdésessé Válnak: ha az intézményesült világ kölcsönösen elismert, „'természetes” jellege meginog, ha a rá vonatkozó, az intézményi világot értelmes egésszé integráló tudás természetes értelmi világában alternatív értelmi világok jelennék meg. Az intézményesülési folyamat lezáródásáról és konszolidációjáról azonban csak akikor beszélhetünk, ha az intézményesült világ születési stádiuméiból sikerrel áthagyományozódik. Az áthaigyományozódással nyernek ugyanis csak az intézmények saját valóságot. Mert amíg a születőben lévő intézményeket csak a cselekvő résztvevők tudatos akciói tartják fenn, az intézmények objektivitása feszültségeikkel teli és hullámzó. Cselekvéseik tudati háttere a résztvevők számlára még könnyen elérhető. Birtokolják a hatalmat, hogy megváltoztassák vagy megsemmisítsék azt. Számukra, akilk egy közös élet során, ennek a világnak alapot adtaki, e világ „megalkotott” volta szubjektíve még áttekinthető. Ez az, ami az új generációnak való 1099
