Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Székely Ákos: Tolnai Ottó: Vidéki Orfeusz
ahol sérült, kallódó, elhasználódott bőrönd-, karóra-, meselemez- vagy éppen kapta- fahullák élik túlvdlági (vers-túlvilági) csavargó életüket — közöttük egy-egy uralkodó csúcs: karfiol, csiga, csontváz, hattyú, agy velő, halotti maszk („előbb-utóbb belebukik egy arc”). Korai felismerés, hogy az ép forma hazug és mesterséges határvonala elzárja, elszigeteli egymástól a dolgokat, és csak a törtség, az alaktalanság rongyaiban csillanhat meg az élet („a mackó annyira elhasználódott hogy: él”). Tolnai első, 1963- ban megjelent Homorú versek című könyvéből került egyetlen darabként a hazai válogatásba a Doreen 2: „meg úgylehet versem üressé vájt / égetett / kancsó formája is / jelenthet valamit kicsit / a szemednek / igaz / amióta még a fülét is / letöröm / darázsderekú kancsóimnak / legtöbbször kihullanak a kezedből / és a nagy csörrenésre fölébrednek / a szomszédok mert a modern házakban / papírvékonyak a falak..Még az (ön)dronikus megfogalmazás is rímel az utolsó ciklus, A zsilett kora Kőfcömyv c. iprózaversében: „A jobb kezem feje is letört, de azt mondják, éppen ezért érzik állandóan úgy, mintha érinteném őket.” A pörge kis vizes bárd, amely valaha a törökmézhegyeket hasogatta, folyamatosan működik („Érdekes, könyökcsövet is óhajtok aprítani”), de a „gerillától a bolgárkertészig, a fájdalomtól a félelemig” (Tolnai) vezető út során a 'fegyver szerszámmá alakul (fűrész, penge, reszelő, kaparókés, boncdlókés) — megőrizve egyfajta játékos konfrontációt, a versek kontemplativ irányba fordulnak. Léthelyzetekben guberálnak, az élet mindenkori kísérleti telepén kertészkednek; megszokott kapcsolatok kiforgatásával olyan szituációkat, képleteket alakítanak ki, állítanak fel, amelyekben a történések vallatóra foghatók, továbbgondolhatok: „az első félidő négy: null / szimmetriaérzékünk azt mondja / a végeredmény / négy.négy vagy nyolc: null lesz / mi történik felettünk / hogy fű nő alá mennyezetünkről / mi történik / mi történik a pályákon / középen kettéfűrészelik a kapufát / s szétforditják / hogyan kell négy akasztófára játszani” (Vizesnyolcas-tüzesnyolcas). Logikus következmény (és nem melléktermék: világpor) a vasreszelék, a nullás liszt, a morzsa, a hamu, a gipsz állandó jelenléte („angyal mér bennünket súlytalanság feneketlen serpenyőjében”); már-már a nemlét kavarog, a „semmi stukatúrjai” hullanak — minden metafizikus vonatkozás nélkül. Tolnai alaposan meg- tépdesd Rilke angyalának számytollait (és nem is angyal: tyúk és rajta a kakas), s ama bizonyos végtelenített szalag is porba hugyozott vizesnyolcas... Nem beszélhetünk valamiféle végpontról; e null-világ (amelynek minden pontja „nullaközépponit”) ízteilen-szagtaian-színtelen gipszváltozatai bármikor újraömít- hetők. Pótanyagból készített áitárgyak (mű-tárgya'k), másolatok; korunk konzum- társadalmának „gipszsivatag délibábja”. És benne van, jellemző módon, az írói-művészi tevékenység (gipsz = fehér papírlap?) minden iróniája, abszurditása: „kenegeti a karfiolt / / vazelinnal / / miért kenegeted te a karfiolt / gipszkarfiolt termelek / a stoppolófa nem megy / mérges gombák között a törpék / kenegeti a gipszkarfiolt / agytekéket termelek / a karfiolgondolat jégkorongként nem megy / pedig hányszor bedobtam / a cseh—orosz meccsen” (Változatok gipszre). * A hazai kiadás, hiányai ellenére, reprezentálja Tolnai Ottó költészetét. Jó jel, hogy a kiadói gyakorlatban is meghonosodni látszik egy korszerűbb, a magyar irodalmat nem országhatárokhoz kötő irodalamikép. Ebben a .képben helye lenne a Magyar Műhely szerkesztőinek, Határ Győzőnek, távolabbi (?) vidékekről Vitéz, Ba- kucz, Kemenes-Gáfiim László kötetének is. (Magvető, 1983.) SZÉKELY ÁKOS 954
