Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Székely Ákos: Tolnai Ottó: Vidéki Orfeusz
Tolnai Ottó: Vidéki Orfeusz Költő Újvidékről, mutatóujjához dunsztgumizott ciklámen ceruzával („a ciklonokat mihez kellene hozzádunsztgumiznii?”), fejére húzott harisnyával, mezítláb, hóna alatt kitömött varjú. Két teniszütőre fülel: hogyan pöcögtetnek verset a sötétben, bekeni szarral a tükröt, felemeli a tiszteletes úr szoknyáját, Bábel tornyának első tégláját kirántva futásnak ered („hogy újra ne építtessék velünk”) — Cocteau vásott kölyke Rilke érzékenységével, intellektualitásával. Az Üj Symposion első nemzedékének indulásakor talán éppen Tolnai (és Ladik Katalin) köteteit jellemezte leginkább az egyértelmű íród szándék: játékkal, természetes kötetlenséggel, a képzelet anarchiájával, a lélek szabadságával szamárfület mutatni egy megmerevedett gondolkodásnak, szokatlannal provokálni a megszokást; mintegy zavarba hozni, lebénítani a REND gépezetét: „A fehér homoknál / ahol a folyó is megáll / megfeledkezve / a fűzvesszöt vágó / lányokat lesve / fodormentával dörzsöljük / szőrös mellkasunk / / Az ellenség szájtátva feláll / nyugodtan leolvashatnánk számjait..(Genilladaiok). A ciklus (amelynek kisebb része került a kötetbe) a gyerekkor, de, nem véletlenül, a diákmozgalmak, az „intellektuális forradalom” levegőjét is árasztja. Az individuum gerillái olyan világra vágyódtak, „ahol még nem rendezett minden, ahol az egyén lényegesen szabadabb a tényekkel szemben..(Végei László írja Tolnai és Domonkos István közös kötete, az 1968-as Valóban mi lesz velünk utószavában — a kötet nem szerepel a válogatásban.) Ez a kamaszos zabölátlanság, a „képtelen vagyok szétválasztani bármit bármitől” rendezetlensége lesz (marad) a versek egyik legjellemzőbb attitűdje: „körte / egymáson csúsztatott hajszálvékony sílécek / képtelen vagyok szétválasztani őket / képtelen vagyok szétválasztani bármit bármitől / haza akarok menni édesanyámhoz / megszégyenítettek a postán / egy ember könyveket küldött amerikába / a másik közömbösen pecsételt a zsinegillatban / este cocteau beszélt a zenéről melyen járni lehet / hajnalban sárga tornaruhában futott egy öntudatos ifjú / a sünök előjöttek / felettem paradicsomon táncoltak / mennyezetem akár szél előtt az ég” (az És kedvesemnek agyar-ék ciklusból). Egymástól távoli formák „csúsztatott” koreográfiája (mintha jég hátán kalimpálnánk: menni, — küldött —, járni, futott, előjöttek, táncoltak); éppen az össze nem tartozás adja azt a struktúrát, amelyben a sílécek és a paradicsomon táncolás erőterében kölcsönösen funkciót nyernek („a rend, a szisztéma, a logikus mag nem a dolgok gyökere, hanem vége, legutolsó elkésett gyümölcse vagy mellékterméke...” — Szentkuthy: Prae). Növények, állatok, a költészet irreálisan csillanó tárgyai keringnek meghatározatlan pályán; összeütköznek, keresztezik egymást, egymásba oltódva -képtelen és lehetetlen kombinációkba rendeződnek (ami, fogalmi szinten, magát a nyelvet sem hagyja érintetlenül): „nem kell az ampullafűrész / önkezemmel töröm le muranói merinófejem / nem afrofanszőröd / a vadkartonpapőlás / nem és nem / csak kell / a gyerekek zsögödi zenekar dozása / a karfioldrót ó a karfioldrót I és a birsharmatcsatornába tévedt ráják ütései” (Celebesz Celebesz nélkül). A Tolnai-vers leginkább otthontalan-otthonos közege a ciklus: visszautalások, átfordulások, feleselések, egész verssorok váratlan újrafelbukkanásának úthálózata (a Döfnek-e? című prózavers meztelen csigájának kanyargó „ezüstpántlika-pályá- ja”!); kontinuitás és diszkontinuitás, „szétszóródás egy pontba morzsolódás” terepe, 953
