Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: Kísérleti közösségteremtés (Géczi János: Léghajó és nehezéke)
Kísérleti közösségteremtés GÉCZI JÁNOS: LÉGHAJÓ ÉS NEHEZÉKE A modern líra, a modern szellem egyik alapproblémája fogja egységbe a kötetet: teljességigény és részletekbe szorultság-szorítottság ellentmondása, a „fortélyos partikularitás igazgat” (Episztola) tudatának ironikus szomorúsága, és az ellene való, talán hiábavaló, de föl nem adható küzdelem. De nemcsak a „minden egész eltörött” Ady, sőt Komjáthy óta a magyar lírában is hagyományossá vált megrendültsége munkál a „Léghajó és nehezéke” világszemléleti, létérzületi hátterében, noha a világból „kirajzolódó” (Pilinszky) ember már-már ontológiainak tűnő magánya, mely a teremtés elfuseráltságából fakad, ma már minden jelentős líra legáltalánosabb hátterében jelen van. Ám a Géczi János könyvének rejtett szomorúságát s a szomorúságot elleplező-oldó távolságtartó iróniát és frivolságot közvetlenül meghatározó motívumok kevésbé általánosak. Géczi munkásságának társadalmi forrásvidéke a hatvanas-hetvenes évek „történelemszünete”, rokonai a „történelemszünet” Kilencek utáni lírájában találhatók meg. Mint ismeretes, a konszolidációs korszak társadalmi viszonyai erősen megingatták költészetünk hagyományos helyét, szerepét, és a magyar líra funkcióváltását, de legalábbis sokszínűbbé válását, a népi-nemzeti Géniusz diktatúrája alóli fel- szabadulását indukálták. (A félreértések elkerülése végett: amint Géczi kötete is példázza, e változás nem holmi elnemzetietlenedést hozott, sőt, megfelelt a nemzettudat és a szocialista tudat oly sürgetően fontos demokratizálódásának.) A láthatár kitágulása, a földgolyó összezsugorodása, a XX. századi világlíra teljesebb befogadását eredményezte (nem kis részben az Üj Symposion és a Magyar Műhely segítségével), valamint azt a felismerést, hogy a líra alapjait, a költészet értelmét érintő radikális kérdésfeltevés ugyanúgy érvényes a világállapot mai helyzetét, mint a sajátos, és sajátosan új magyar helyzetet tekintve. Az itt éppen csak jelzésszerűen említett változások nyomán érthető, ha Géczi lírájának karakterét a kísérletezés adja meg. „talán majd újrakezdem / ha... / felnyög az első magánhangzó” — írja a kötet befejező soraiban; újra a semmiből indulni, s újra eljutni a beszédig, igen, ez az avantgarde törekvése (s ilyenként már szakállas hagyománynak tekinthető). Am a művészet gyökeresen etikai természetéből fakad, hogy ez a végletes törekvés is túlmutat önmagán, tulajdonképpeni célja az elidegenült költészet visszavezetése az élethez. S mert így van, Géczi könyvének beszéd-előttisége, kísérletező kedve határozott világszemléletet formáz. Hiszen enélkül magánügy maradna a kísérletezés. Óhatatlanul felvetődik tehát a befogadás problémája, költő és olvasó kapcsolatának kérdése. S mert a „Léghajó és nehezéke” szerzője tudatában van ennek, a beszédelőttiség inkább csak elvontan igaz, amennyiben az érvényes, az adekvát költői beszéd előtti állapotot jelez, szemben egyfajta hagyományos költői beszéd s egyben az eiidegenült mai élet inadek- vátságával, embertelenségével. Valójában a kötet nagy része (különösképp a Jegyzőkönyv egy irodalmi önképzőkörről... c. poéma fő folyama és az Episztola) egészen a csevegésig közvetlen, ilyen hangnemben szólítja meg a „T. ólvasó”-t is, ám egyben el is zárkózik attól, hogy a szolgája legyen: „nem járhatunk egy cipőben, ahogy egy kalapban / isem, inkább javaslom, ne áskálódjunk egymás ellen”. A kötet nagyívű szerkezete, nagyformája sokágúságával, szinte végtelen forma- és témaváltozataival a világ heterogénségét, a partikularitások uralmát, a szétfor- gácsoltságot formázza, a sokféleségben mégis meglévő, a kötet szinte mértani szer951
