Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: Kísérleti közösségteremtés (Géczi János: Léghajó és nehezéke)
kesztettségében is megnyilvánuló egység pedig a forgács-világokon túllendülő akaratot, a világ dolgaiban illetékességet kívánó magasabb igényt fejezi ki. A költő átfogó szerkezetre, lételméleti teljességre irányuló törekvésének felel meg valamiféle formai teljesség szándéka, s az a képessége, hogy a fiatalabb líránkban előforduló valamennyi manírban és .-verstípusban tud jó verset írni. Ügy tűnik azonban, nem eléggé flegmatikus, nem eléggé önfeladó alkat ő a proteuszi alakváltozásokhoz. Ezt persze nem kifogásként említem, de azt már igen, hogy így számos versben valóban a manír érződik. Bár a stílus szabatossága, egységessége, a versbeszéd kiválóan érzett ritmusa lenyűgöz, az egész költemény mégis szürke marad, „nem üt szíven”, egyes részeiben pedig az adott stílus jól ismert kliséiből építkezik. Ez olyan, valószínűleg igen korai versekben, mint a (ringlispilidő) vagy az (Egyre súlyosabb) című, még magyarázható a szerző fiatalságával, de, sajnos, pl. a (Csak egy vers) c., gondolatilag s életérzésben igen érett és szép költeményben is ilyen, az átéltség hitelét nélkülöző, sokszor olvasott sorokkal találkozunk: „a bokádnál, a csípődnél idegen szemek / időznek el, s nem emelkedik meg hirtelen a melled, / és megigazítod combodon a ruhát, a kezed / a barna bársony előtt riadtan röpköd, / keskenyen, fehéren;” stb. Persze, a Géczi-féle kísérletnek a már kitaposott ösvényeken való kísérletezés is részét alkotja, ám a klisék bántó kiütközésének fölemlítésére épp az jogosít fel leginkább, hogy ezt a veszélyt a költő egy másik munkájában, a Vadnarancsok címmel, Veszprémben megjelent lírai kompozícióban szép sikerrel kerülte el, ott a különböző stílustörekvések önmaguk igen magas színvonalán olvadtak meggyőző egységbe. Míg a Vadnarancsok a teljes Lét, az ember és a világegész közösségének model- lálására vállalkozott, addig a Léghajó és nehezéke a költő szellemi közösségét, mint egységet állítja szembe a töredékességgel és a kizárólagossággal. A könyv kulcsmetaforája: az önképzőkör ezt a közösséget jelzi. A — gyakran igen eltérő törekvésű — költőbarátok, nemzedéktársak felvonultatása, egy-egy verssel történő jellemzése nemcsak érdekes és kedves színfoltja a kötetnek, hanem a barátságnak, mint a szét- forgácsoltság ellenszerének felmutatása, s a nemzedéki tudat jelentkezése is. S noha napjainkban a barátságot is szükségképpen ellenőrzi az irónia, és néhány megjegyzés, lábjegyzet a barátságok tartalmáról azt mutatja, hogy kevés magasztosságot őriztek meg e kapcsolatok a romantika testvéri barátság-közösségeiből, az igény mégis a legembeiúbb tartalmakat hordozza. A költő közösségéhez hozzátartoznak az író-, költő-, filozófuselődök is, az önképzőkör vendégei. Megidézésük abban a prózához közelítő, ironikus-komoly és szomorkás-körüknényeskedő, a szétágazó vonatkozásokat egy-egy megjegyzéssel kitapogató versbeszédben történik, amely a kötet alaphangját adja, az önképzőköri Jegyzőkönyv... vázát alkotja, s amely a költő esztétikai, létérzületi fejtegetéseinek is alkalmasan levegős terepet kínál. Géczi költői (esztétikai-etikai) tehetsége, gondolkodói ereje megteremtette tehát a maga — s az olvasó — számára a közösséget. De mint újalbb líránk java termése, úgy a Géczi-líra végső soron s mélységében elégikus hangoltsága is azt bizonyítja, hogy a „mi” és az „én”, a „tói” és az „ig” között vergődő lélek panaszára a költészet orvoslást mégsem találhat. így hát a költő, tehetségét bizonyítván, azt adhatja, amit a költészet egyáltalán adhat: hangot a panasznak, tükröt a létnek, lángot a továbbélés hitének. (Magvető, 1983.) GYURÁCZ FERENC 952
