Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Ágh István: Dani uraságnak XI. (lírai szociográfia)
ÁGH ISTVÁN Dani uraságnak XI. Kórháziból írok Tekintetes Uraim, megvizsgáltatom magamat, hiszen miként jeleztem, nagyon nehezen viseltem gyomromat. Ősszel és tavasszal alig bírtam, görnyedtem az ágyszélen (hajnal-onta, -a gyógyvíz és a szódapor kis időre meg- köninyebbített, aztán a buta fájdalom kiújult, mogorva lettem és zilált. Életkedvem apadt, mint ezeknek a sovány öregeknek körülöttem. Mégsem felejtem el az Urat és szülőföldjét ebben az ismeretlen, kínlódó, lábadozó és reménytelen világban. Két vizsgálat között a betegeikkel társalogva vagy az ágy tetején bajaimon morgolódva, hirtelen és olyan magyarázhatatlanul gondolok magára, mint Széchenyi Fiúméban 1828 július i2il-én: ,$ppen megjött a posta Magyar- országról: nekem egyetlen sor sem! Mennél többet olvasom Berzsenyi költeményeit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, hogy oly kevesen olvasnák magyarul, hogy Crescence nem olvassa ezt... És Berzsenyi sem íir többé. .. Egy ilyen tehetség! Mert megkeseredett — senki sem ismeri el érdemeit. Erény tanúk nélkül az emberiben a legfenségesebb dolog!” A gróf sóhaja szerencsére már nem enyém, az Úr nagysága nyilvánvaló abban is, hogy én, mai poéta, halhatatlanságónak tisztelgek soraimmal. Félhetnék egyfolytában, mint ahogy szakadozva félék, mi lesz velem, mit hallanak Iki szívverésemből, milyennek látják a gyomromat, ha átvilágítják és lefényképezik, hüvelykujjvastag csövet kígyóztatnalk nyeldeklőmbe, véremet, vizeletemet mustráljíáik. Néha már nem is érdekel, tompa közönnyel adom ót az orvosoknak szervezetemet, akár egy idegen valamit. Sóhaj idejű irágondolások után, a délután osönides óráiban tollat vehetek és ipapírt, és idegnyugtatóként kiszabadítom magam. Ágyszomszédom eleget ingerel éjjelente, felébreszt, mert horkolok, kihúzza fejem alól a vánkost, fejemre üt, de nappalra mindent megbocsátok neki. Vérnyomása hirtelen zuhan, s éppúgy felszökik, nyugodt óráiban kellémas partner, bár az első este félrebeszélt és én azt hittem, bolonddal zártak össze. Nyitott szemmel kérdezte: — „Klári, itt vagy? — Nem — mondtam — kórházban vagyunk. — Ez az ajtó nem ott -szokott -lenni. — Nem hát! Ez a kórterem ajtaja. — Klári! Gyere Közelebb hozzám”. Nem hittem volna, hogy ez a hetven felé járó ©m-ber a sömjéni ß-agics bácsira gondoltat, hogy még itt is a Tekintetes Űrhöz találok kapcsolatot. Huszártiszt volt a második világháborúban, lovas- tüzér. 'Emlékszik még az Űr? A iBagics bácsi Röjtökmuzsajnál találkozott az oroszokkal. Szamszédomat -onnan vitték el a sopronkőhidai börtönbe, onin-an az oroszok fogolytáborba, Mesteri mellé. 'Ott volt pár napig, aztán bevagoníroztálk, s irány Foksányi, a hírhedt Szeret folyó melletti láger, ahol tífusz pusztított, aztán kétéves kalugai fogság Moszkva táján. Mit mondanának a mesteriek? Emlékeznek-e még? Érdeklődöm, mikor odajutok. Múltkor a Sághegyen hagytam abba, de most He-tyére, Sömjénbe, Mihályiéra, a szőlőkre együtt gondolhatok. Amit írtam, megírtam, hagytam Nikléra a konklúziót, és azon töprengek, mit kérdezhetne tőlem ezek után a Tekintetes Űr? 913
