Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Villanovai Tamás (1487-1555) (A Szent Orpheus breviáriuma IV., Véres Szamár című kötetének bevezető szentéletrajza)
Greco!), az alma után nyúlt (hónaljszőre a pogány „szentlélek” galambjának fészke lehetett volna!), de nem érte el! a kígyó rátékeredett Euridikóre (Laoikoon! íme a te anyád!), amnia várnait amor, utána a kígyó szívébe harapott, Euridiké holtan esett a fűbe, Hófehérke a remény zöld koporsójába, a kígyó tovasurrant, szája sziszegésé- nól jobban sziszegtek a fűszálak bőre pengéjétől. Orpheus — tizenhat, tizenhét éves lehetett, gólyahír vagy pelyhes pacsirtaszív, — most kezdte tanulni lyráján Lídia és Fnigia hangnemeit, férfiassága szinte szűzleányok homlokáról serkenő hevületharmat. Orpheus máglyát emelt halott szerelmének, szépművű amforát, hamvvedret készített a farakás lábához, de soká, soká, nagyon soká nem volt szíve meggyújtani a máglyát, olyan isteni szép volt Euridiké holdviola, japánrózsa meztelensége, pippancs-piros Böcklin hajahullta. A gyönyör ipuha ábrándölelésétől és a fájdalom szívszaggató fekete harapófogójától elnyomta őt az álom, átaludita az éjszakát; — a kristályvíz táncoló gyöngyeihez hasonló csillagok is hamarabb tűntek le csipkeködben az égről: csókjaik kis csőreivel nem sikerült vágyat ébreszteni a tán Euridikénél is mélyebb álomba merült Orpheus ban. Mikor reggel felébredt: Euridiké sehol, önkéntelenül az égre nézett. Assumptio? Az istenek csillaggá változtatták, Ovidius Átváltozásai szerint? A hamvveder tele hófehér virággal. „Miközben, tán órákon át, hol az Égre, hol a virágokra néztem, keserédes, vir- goperverz áhítatban, — ziláltan, izzadtan, lihegve és kócosán, váratlanul elém ugrott az Élet Fájának feketesűrű lombjai mögül Linos, az ón zene- és énektanárom, lyrára és minden hangszerekre tanítóm, dübörgő doboktól szivárványszövő, hó-csendet sugdosó hárfákig. Külseje? Mint vén bakkecske, szatírok királya, szilénuszok kórusvezetője, nádsípos, fűzfütty-fuvolás Pán Kanisten, ereje vesszején a hasadék nem különbözött patái hasadékától. Alig szedve a lélegzetet mesélte nekem: üldözi őt 'halálra Heraklész, üldözi őt halálra Apolló! Mert: Héraklészt is tanította zenére, botfülübb barmot még nem látott a világon, ‘Linos tett is erre szerény megjegyzést. Mire a randa rinocérösz behemót növendék durongjával agyon akarta verni zenetanárát; — szerencsére azért volt bak (Linos), hogy kengurunál nagyobbakat ugorjék, szökkenjen, bújjon. Apolló meg azért akar nyilat ereszteni Linos szépasszony hajfonataihoz hasonló puha bél- koszorújába (...„szívem? Nulla! Belem? Minden”...), mert dög cirkusz-bivaly Hé- raklész azt hazudta Apollónak, hogy Linos nagyobb zenésznek tartja magát Apollónál, akit ő (Linos) még zenebohócnak sem szerződtetne vurstliba vagy kutyatemetésre. Eddig sikerült két üldözője elől elmenekülnie, mert lyrájával hol a cédrusokat varázsolta öl: ólomfüggönyként eltakarták, — hol meg az erdők bestiáit vadította a bosszúra éhes istenre meg félistenre. De — alighogy Linos Satyros Theos Mousikos története utolsó szavait kimondta, Héraklész és Apolló, a két vérengző bosszuló mégis megjelent, az egyik fekete, vastövis, vas-szőrű vadkan, a másik átlátszó, henmafrodita, afrodita, rózsaszínű, aranyfényű, púder-deres, akt-alakú iváza. Heraklész doronggal, Apolló nyíllal holtra-suly- kolták, holtna-szigonyozták Linost és eltűntek, de még előbb a Vaddisznó taknyos orrával, a Velencei Váza arany-pétale rózsa-pedál talpával gödröt lukasztott a földben; — a gödör, színpadi süllyesztő, elnyelte musicus Linus deus satyrust, a halottak Alvilágának örök foglya lett...” És Orpheus utána ment! Nem, nem, nem Euridikét kereslte az Alvilágban, őróla azt hitte, hogy a Meny- nyeköe emeltetett és a Mennyek királynőjévé koronázták; — Orpheus Linos után szállt le Styx, Orcus, Tartarus, Léthe, Acheron Sheól-labirdntjába. Mi sem volt könnyebb néki e túlvilági kalandnál, mivelhogy thrák démon-társainak tolvaj-kulcsuk volt az Alvilág kapujához. Orpheus nagy színházat látott. A színpadon állt Hádész, az Alvilág akkori királya, testéről leakasztotta férfiasságát, mintha csak lobogó fáklyát a falról. Valóban lobogó fáklya volt, szerelmi ereje lángolt és ezt a tűzhab, habtűz szövétneket a színpadon fekvő — halott Euri1 901
