Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Villanovai Tamás (1487-1555) (A Szent Orpheus breviáriuma IV., Véres Szamár című kötetének bevezető szentéletrajza)
leseltette Párisa minden lépését. Tudta, hogy éjjel, titokban, a vádlott börtönében járt. Türelmetlenségében még ugyanazon éjjel felzaklatta a Főinkvizitort palotájában és mindent elmondott, „Párisát” még bűnös viszonnyal is vádolta az ítéletre váró hittudóssal (jó volt ilyen formában saját nászát újra-álmodnia...). A Főinkvizitor úszott (boldogságában, még legkevésbé tiszteletreméltó testrészei is Te Deum-okat izzadtak. Évek óta vágyott „Páris” legdúsabb birtokaira, legszebb palotáira. Alighogy a Nő elhagyta lakosztályát, tollat ragadott, az ifjú jogászt és főpecsétőrt száműzte, kizárta minden birtokából, vagyonából (igaz, szerzetesként mindezt nem élvezte, de tulajdonjoga sértetlenül megmaradt ama napig, ilyen-olyan paragrafusok szerint), papságát eltörölte, szerzetesi ruhájától megfosztotta, az iratot az Inkvizició legevangóliumibb katonáival „Párisnak” elküldte, azok az ifjút pucéran lökték az országúira, a Nő utána dobta az almát, mellyel Páris a karneváli színjáték alkalmával az ő vénuszi szépségét jutalmazta. Így lett Párisból és főpecsétőrből koldus, meztelen földönfutó, így kopogtatott be egy napon alamizsnáért Tamás püspök palotájába: ő is útiköltséget akart kérni, ő is hajóra, hogy a Szentföldre zarándokolhasson. Nem a szolgák házéba imént, mint a Tékozló Fiú, hanem a díszes főkapun át jutott a palota szervitor kanonokjaihoz (éjjelnek: éjjel volt...). Azok őt is a Maszkot őrző Alamizsnás Nővérhez küldték, aki — Luna! Luna! — éppoly lunatikusan szerelmes lett „Párisba”, mint komisz elődjébe. Luna most már nem ment tanácsot kérni Tamás püspökhöz szép remeteségébe, — adta, adta az aranyakat a koldusnak és — adta,-adta a leány „önkívületi” csókját az ifjú zarándoknak. Az elfogadta, az ajándékba kapott Rózsafüzért a nyakába akasztatta; — „mennék veled!” — suttogta a leány (fekete rózsa mákonyos lehellete) — „Talán visszajövök... — mondta az ifjú és mosolyogva futóbolondnak nevezte Kotom'buszt — minek új világ? mikor van szíved és van Jeruzsálem? Ámen!” Azzal az ifjú elment, mintha szelíd decrescendoban lenyugvó Nap lett volna, pedig krisztusi Kelet varázsa vonzotta. Luna-apáca, szerelem leánya, egy őrült maszkjának gardedámja, ajándékot osztó Isten-adománya egy ideig sírt magában (szófián, magányos könnyek az égi és földi szerelem bánatában, egyházi imák és magános meditációk nélkül csak a „minden titkok” spleen-szegélye, melankólia-bélése, — ez a legszentebb ima Isten szemében, Luna apáca sokszor hallotta: Villanova, Ávila, Szent Kérészit költő Jánosa sokszor beszéltek erről). Luna tehát egy ideig sírt magában, aztán elindult, Maledicta Beatrix, azon az úton, melyen szerelme távozott, — hátha a homokban megleli lába nyomát? öt-öt lábujjának nemesi koronáját? a földet szentképként csókoló talpának édes nyolcasát? Alig járt félmérföldnyire (a fiú távozásának homorú pecsétjeit a homokban hiába kutatva), isteni ifjú jött vele szembe! A Tékozló Fiú tért vissza? A száműzött „eretnek” mondott le zarándokútjáról és visszafordult? őérte? Őhozzá? „Joggal csodálkozol, leányom — szólalt meg a világszép, legrongyosabb és legelegánsabb, legpriápibb és legsebestyénibb ifjú — Orpheus vagyok, a thrák, a görög! Most eljöttem évezredek távolából, — üljünk le itt erre a padra, elmesélem történetemet. Külsőm kissé bolondos, holdkóros, .Pierrot Lunaire’, de ez csak azért van, mert kissé bolondos és holdkóros vagyok. Mielőtt történetemhez fognék, megmondom neked: pénzért jöttem, sok-sok pénzért, Tamáshoz, Valencia alamizsnás püspökurához. Történetem utolsó szavai kérésem megismétlése lészen”. Azzal elkezdődött a történet, Orpheus minden szava, sóhaja, mozdulata, szinkópás szívverése, Monteverdi Toszkánai Ariá-ja: szerelmi bájttal volt Luna-apáca számára, akarat-vesztetten simult mind lázasabban keze, arca, lába a mitikus elbeszélőhöz, harmat, bársony, árnyék balzsam, méhszáj-eohó, utolsó kenet, „painted Veil”. Orpheus és Euridiké halálos szerelemben, halálos boldogságban éltek Árkádia paradicsomában. Egyszer egy fa — bizonyára az Élet Fája — alatt szerelmeskedtek, mikor Euridiké felpillantott a pirosló almái és zöldellő lombjai közé. Kék kígyó tekergeti a törzsön, ágakon, két szeme a fizikusok-szerkesztette fókuszként égetett. Orpheus Euridiké mozdulata következtében a hideg fűbe penderült, a kígyó a lampionként izzó almára mutatott nyílhegyű nyelvével. Euridiké felegyenesedett (fessed 900
