Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Villanovai Tamás (1487-1555) (A Szent Orpheus breviáriuma IV., Véres Szamár című kötetének bevezető szentéletrajza)

Minden erre vonatkozó adatot és anyagot V. Károly király és császár Vallomásaiból közlünk. A császár, a beszéd elhangzása előtt néhány héttel, Szent Ágoston Vallomásait (vagyis Istendicsőitő hitvallásait) olvasta; ő is kedvet és ihletet kapott ilyen vallomások megírására (diktálására), ezt a tervét (bizalmasan közölte Villanovai Tamással, mosolyogva hozzáfűzvén: miként Hérodotos az ő művében a fejezetek címeiként a Kilenc Múzsa kilenc nevét használta, ő is így cselekednék. Bolondság? — kérdé a császár tovább mosolyogva —, dehát elvégre édesanyám örült Janka, édesapám Legszebb Fülöp, én vagyok laglegitimebb fatíyuk, legillegitimebb jogos trónutódjuk (... íme Ágoston stílusának és a barokk kor királyának jól kineveltje...), mért ne tenném?... És Tamás glacé-kesztyűs áldását adta a morális, lite- ráris, historiális tervre (távolitón? közelítőn? melegen? hidegen? morgott később valamit? Charles-Quint: Harlequin?...)

A beszédről V. Károly ezt jegyezte fel:

Jómagam ezt a beszédet — látomást! csodát! traniszfigurációt! misztériumjátékot! extasis en actitud teatral! — álruhában éltem haltam végig, ferences koldulóbarátnak öltözve ültem a negyedik pad jobbsó szélén. Tamás legszínesebb szavakkal, mint valami aranyszájú, ezüstrímű drámaíró ábrázolta az evangélium Lábmosás jelenetét, minden alázat örök mintaképét, dogmaértékű modelljét. Majd? majd? fölemelkedett, kiemelkedett a szószékéből, elrepült onnan mint egy vándormadár, úszott, hajózott, anyagi teste teljességéből semmit sem veszítve és — megállapodott Liguori szent Alfonz mellékoltáránál. Engem is magával ragadott, kezembe adta az ereklyét, a lábmosó lavórt, tartsam! tartsam! ő pedig súrolni kezdte jelképesen a mellékoltár legalsó lépcsőjét, miközben magyarázta: a Liguori szent alázatban nem hallgatott arra a vizionáló és hailucináló apácára, aki azt jósolta neki, hogy világhíres szerzetesrend alapítója lesz és még XIII. Kelemen pápának is megtagadta az engedelmességet, mikor „püspökké terrorizálta” a nápolyi királyságban. Végül mégis meghajtotta a fejét, mert (ragyogó pszichológus lévén) az engedelmességben (paradox ...) lelke mégnagyobb függetlenségét és szent álmainak anarchikus szabadságát látta.

(V. Károly Naplójában itt, teljesen idegen kézírással ez a bejegyzés olvasható: Terpsichoré. Széljegyzetek Casanovához).

Ezekután szent Dunsztán oltárához repültünk, ott az egyik oszlop talpkövének mosogatása közben elmondta bűbájoló, bűvészkedő szavakkal: milyen legegyetemesebb, apollói és dionizoszi ember volt szent Dunsztán, filozófus, szépfiú, énekes és költő, kőfaragó és festő, antik és walesi versek tudója, minden hangszer virtuóza, ötvösművész és római jogász, az angol király szerelmetes kegyence, de a király Dunsztán rágalmazóira hallgatott, száműzte udvarából a szentet, aki nagybetegen szíves alázattal fogadta a „kitüntető” kegyvesztettséget, remete lett, a Glastonbury kolostor romjai között csillagszóró szerteszikráinál sokabb-ágú művészeteinek élt és mikor (politikák is megváltozván) londoni püspökké, Canterbury érsekké akarták „kötéllel kreálni”, — nehezebben ült stallumai trónjába, mintha vérpadra, vágóhídra hurcolt barom lett volna.

(A Károly-féle kéziratban erre megint a rejtélyes, idegen írás: Erato. Fekete Reneszánsz).

Tamás felhők vitorlájával hajózva, Borgia szent Ferenc oltárához szállt velem, ott egy fekete bársonnyal borított oszlopon Ferenc halotti maszkja volt látható, az oszlop tövében, szinte eltaposva, szinte szemétre dobva — királyi korona, lovagrend láncos rendjele — és Tamás prédikált: Ez a Jézus-társasági Ferenc nem akart a Szent Jakab Rend nagymestere vagy akárcsak apródja is lenni, ez a Loyola-követő Ferenc lemondott Katalónia alkirályságáról, főkirályságáról, Krisztus kemény (vagy pacsirta-könnyű?) parancsa szerint elhagyta dúskéjű, dúsgyümölcsú nászágyát az Unió Mystica (és soha! soha mystifica!) értelmes boldogságáért. Tamás megcsókolta a halotti maszk fekete bársony „szoknyájának” szegélyét, a Lábmosó edényből (kezemből) pár cseppet szórt a szövetre, szimbólum, szenteltvíz.

(Ki írta? Ki írhatta? De az idegen írás, betoldás ott van: Melpomené. Eszkoriál).

Szent Tufibius oltárát azték, máya, tolták, inka figurák áhitatbúja, félmeztelen

877