Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Villanovai Tamás (1487-1555) (A Szent Orpheus breviáriuma IV., Véres Szamár című kötetének bevezető szentéletrajza)
iskola-drámákat adtak elő palotában, kolostorok ebédlőjében, kórházak „műtőjében”, lelkigyakorlatos házak közös ima-szálájában vagy apácák claustral guardar- ropájában, — ilyenkor a karmester mindig a gyermek vagy ifjú Tamás volt, a prim- hegedűs koncertmester meg Tamás tudós házitanítója, akivel (nem tudnék eldönteni) Tamás hittudományi témákról vagy a barokk dramaturgia szöges-fogas kérdéseiről beszélgetett-e többet. Az adakozó evangéliumi szeretet (Lukács 12, 33—34) volt-e a kérdések kérdése (parancsok parancsa!) avagy a theo-deo „cabaret” öltözékeinek velúr és moaré-volta? Mikor a szegény Lázár került színpadra: a gyermek és ifjú Tamás firtatta az angyalok testét, léikét, létét, nemlétét, hebraica és evangelica interpretációját és szereposztását, leányosságát, fiúságát, szublimált szimbolikáját és pogány-gyökérzetű szélmalom materialitását, Ábrahám históriai és elvont skolasztikákba beépült szerepét, pokol és kárhozat, irgalom és megváltás „problematikáját” (ezt a szót egyébként, Jézus Szíve piros ablakából kikönyökölve hányingerig utálta!). De mikor nevelőjét alaposan belelovalta „megútvesztette” (talmudista labirintus ...) ezekkel a hajszálhasogatásokfcal, Tamás volt az, aki elvágta, szinte topor- zékolva a türelmetlenségtől, a gordiusi csomót, a „logo-taknyot” és szavalta, szavalta, ismételve és feltartózhatatlanul az adakozó szeretet parancsát: „Mindenedet amid csak van, add el és oszd szét a szegények közt és kincsed lesz a Mennyekben” (Lukács 18, 22). Tamás nevelője, házitanítója, ama primhegedűs és koncertmester jegyezte föl Emlékezéseiben: soha senki olyan tapintattal, tisztasággal és gyöngédséggel, eliziumi raffinált taktikával, a szerelem legfeketébb titkainak ismeretével (nyilván sugallatok által felvilágosítva) nem beszélt azokról a legendákról, és szentképekről, melyekben és melyeken Mária Magdolna mint királyleány szerepel, hetéra-életét megelőző évszakaiban, vagy ahol szent János apostol menyasszonya, sőt feleségeként mutatják be Magdolnát az írók és festők. Üdvözítő gyönyörűség volt hallgatni Tamást (írja tovább Emlékezéseiben az oktatott oktató), Imikor azt a legendát magyarázta, melyben a vezeklő, bűnbánó Magdolnát (a görög szövegben MavSa áll) megkísérti a Sátán, didergő koldus álarcában: adja neki hosszú haját, melegítő bundaképen, noha akkor már csak (változatlanul szép) meztelensége lesz látható... Magdolna fél- pillanatnyi habozás nélkül lenyírta bokáig érő haját, mert tudta, hogy az Ür Jézus sűrű felhővel fogja befalazni pogány-plasztik idomait. Mikor a szülők bemutatták Tamást a salamancai Egyetem professzorainak, azok a nevelőiktől már minden szépet és jót tudtak róla, a tudomány nélkülözhetetlenségéről a szeretet birtokában, a szeretet nélkülözhetetlenségéről a tudomány birtokában. így hát? Tamás nem is tanulással, hanem tanítással kezdé pályáját („a mi Assisink, a mi Akvinóink”), — mikor tanítványai élén a könyvtár arany kapujához érkezett, felidézte Szűz Mária szüleinek, Joákimnak és Annának találkozását ama (milljószor megfestett!) Aranykapunál. Most ő, a tudós: Joákim és most a könyvtár a biblikus nász-szoba, ahol a könyvek (Anna! Anna!) várják szerelmes, szerelmetes férjét. Ugyanígy mikor a könyvtár erkélyéről tanított, háta mögött az aranykötésű fó- liánsok cseppköved és orgona-sípjai, lent az olvasószoba márványpadlóján meg óriási földgömb, azt mondá ifjú Villanovánk — ez! ez! Rómeó és Júlia igaz és hiteles „erkély-jelenete”: a könyvek mind, mind egy-egy Rómeó, egy-egy kiáradó cientifico szeretet és lent a glóbusz, a Világ (és világegyetem...) „Júlia”, a „ganze Welt” és ők ketten most tartják salamancai mennyegzőjüket. Tamás az egyetemi tudományos fokozatok kandidátus borostyánjai és doktori babérkoszorúi mellett sokkal glóriásabb koronát is kapott: Egyháza papjává szentelték. Első szentmiséjét Szentkarácsony napján mondotta éspedig mondotta az oltár evangélium-sarka mellől: „Van-e nagyobb és értelmesebb csoda a világon, mint mikor a világmindenséget, csillagmiriádokat, fényév mi'lljókat és atomok atomjainak tovább-atomjait teremtő Isten elhatározta, hogy a transzcendencia Nagy Színészeként ember-álarcot ölt magára — istállót választott egyetlen lehetséges színpadának, szegényként, koldusként, 875
