Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)

szárzsemlével. Euer Majestät ruganyosán beleül a ruganyos fotelba, és várja a reggelit.

Az ő megszólítását sosem tévesztették el, nem is omlott még össze a birodalom. Mert a kis dolgok jelzik a nagyokat, barátaim! Persze, az irracionalizmust és az irrealitást nem szüntette meg sem a pokróccal letakart tábori ágy, melyről hajnalonként fölpattant a császár, sem a teára meghívott, zavartan feszengő Girardi, sem Bad-Ischlben a bakról maga mellé ültetett és ugyancsak feszengő vadászmester. Inkább jelezték a távolságot, amely Schönbrunn és a kispolgári, szabadabb szellem vagy annak vágya között volt. Kérem, én ismerem a bécsieket. Higgyétek el, rokonszenves emberfajta, de az a híres Gemütlichkeit semmi más, mint az aulikus tisztelet és a szabadságvágy közti ellentét szintézise, társadalmi zsákutca. Nem véletlen, ha 1919 előtt valakit elfogott közülük a tettvágy, jószerével hová ment? Magyarországra, ahogy a bécsi légió diákjai meg az osztrák vörös internacionalisták.

A Habsburg átok suttogták (összeráncolt homlokkal, akár a börtönigazgató a Denevérben), amikor Miksát meg Ferenc Ferdinándot idézgetik. A Habsburg átok. És a Habsburg bosszú? Akik kilógtak a családból, akik elütöttek az udvari rendtől átfcos liberalizmusukkal? Üjra csak feltételezések. Ha 1889 január 27-én Reuss német nagykövet fogadásán nem jelenik meg a tizenhét éves Vet- sera baronessz, talán nem kell január 30-án Heiligenkreuz temetőjében a sírásóknak forró vízzel öntözni a fagyos földet, hogy azután Alexander Baltazzi, Georg Stockau gróf, egy pap meg egy detektív jelenlétében sietve elkaparják Vetsera Máriát. De milyen sietve!

(Roppantak az ásók a kemény földön, az ég sötétszürke volt és hideg. Hajnalodott, Vetsera Mária pucéron a földben, ahogy a mayerlingi kastély cselédszobájából elhozták, a merev testet nem lehetett felöltöztetni, csak egy bundával takarták le, kocsira, irány a temető, gyorsan! Rudolf mellett — nem a cselédszobában — revolver, pezsgőspohár. De mi történt?) Nincs válasz, uraim. II. Leopold belga királynak adok igazat, aki kijelentette: „Bármilyen rémhír elviselhetőbb az igazság ismereténél.” Még ő is, a belga király! Rudolf apósa! Vagy talán mégis lenne nyom? „A kelet Angliájához hasonlítható Magyarország, olyan időszakban, amikor minden szabadságmozgalmat elnyomtak, egyedül tartott ki szilárdan az alkotmányos alapelvek mellett, a felvilágosodás és a haladás fészke volt... oly nehéz napokat kénytelen átélni.. .” Igen, a Neuer Wiener Tagblattból idézek, és ki írta a cikket? „őrség a Lajtánál”. Na, ki? Természetesen Rudolf. Névtelenül bár, de az illetékesek, a császári papa előtt természetesen nem tudott inkognitóban maradni. És nemcsak Jókai Mór volt a barátja, hanem Szőgyén-Marich Lajos is. (Aki minden lépésről értesítette Bismarckot. Ö, magyar hősök és magyar besúgók! A hős besúgók, illetve a besúgó hősök népe vagyunk, uraim! De ezt csak per tangentem.) Nem, nem megyek ezen a nyomon tovább. Az sem csodálható, hogy a magam részéről defenzív magatartást vettem föl, azaz lapultam, mint dinnye a fűben. Mert mi történt azokkal, akik ki akartak törni ebből a morális és nagyon tényleges ketrecből? Különösen, ha kelet felé, Magyarország irányába? (Korunk oroszlánjaival, akarta mondani, aztán mégsem.) Mi történt Lajos bajor királlyal? Megfulladt? Agyonlőtték? Ki köszörülte a genfi anarchista tőrét? Mert hiába vándorolt Erzsébet királyné a görög szigetekre, mégis. Ugye, ilyen labilis egyéniség, mondogatták (de milyen egyéniség!), és a bécsi kamarilla homályba nyúló hagyományai, mondom én. (Ráadásul a magyarokkal rokonszenvezett: Ferón czy Ida, Sztáray Irma meg a többiek. És a gödöllői lovaglások!)