Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)

Na és itt van Johann Salvator főherceg (de mennyire nincs itt), ez a kedves fickó, persze, balettnövendékbe, a kis Miltschibe habarodott bele. Miért ne, ha a császár hajnalonként a Gloriettgassén toporog, akkor ő csak a bécsi operett-racionalizmushoz maradt hű. (Hogy egy Károlyi gróffal összeesküvést szervezett volna?) Mindenesetre 1889. december 18-án levelet írt a császárnak, nem ment könnyen, előtte anyám szalonjában (Gloriettgasse 9.) tördelte kezét, tanácsot kért, aztán tollat ragadott a toszkánai nagyherceg fia. („Majestät! Nem tartok igényt továbbra a főhercegi és a tábornoki méltóságra és kitüntetésre ... A legalázatosabban kérem felségedet, hogy ettől kezdve a Johann Orth nevet viselhessem.”) Aztán kibontotta a hárománbocos, 1368 tonnás Santa Margarita vitorláit, és huszonnyolcad magával nekivágott az óceánnak. 1890. július 10-én megbetegedett Sodich kapitány, és Eusenadában kihajózott. (Bizony!) Johann Orth, az új Kolumbusz vette át a parancsnokságot: irány a Hom-fok. (Minden valamirevaló tengerész keresztet vet.) Kibontott vitorlákkal szelte a tengert a Santa Margarita, és egy vitorlacafat se maradt belőle. Mi történt? Elnyelte a tenger? (Johann Orth is két magyart fogadott bizalmába: Szemere Miklóst és Szőgyén-Manich Lajost.)

Tehát megértettem, nekem kuss. Viseljem csak semmitmondó nevemet (esetleg néhány 48-as hegyezi fülét: itebei Kiss), el kell tűnnöm az intemátu- sok hálótermeiben, melyek egész Európában annyira egyformák. Fogcsikorga- tóan nehéz volt. Ha ott álltam a Szajna-part esőáztatta fái alatt, és eszembe jutott a schönbrunni park az egyformára nyesett fákkal, az operaházi díszpáholy, a lipicaiak, a trónszék! Mindegy. Am még most is bizsereg néha a vágy, hogy beállítsak az európai parlamentbe, föl, ruganyos léptekkel az elnöki pulpitushoz, és odakiáltsam Ottónak, az egykori göndörhajú pufóknak, a kedvencnek, aki most úgy gubbaszt ott, mint egy jobb házból való ószeres, ha pünkcsdkcr kiöltözik vagy egy zugbank kopaszodó könyvelője családi ünnepkor. Mit kiáltsak oda? Semmit. Ha eddig megőriztem származásom titkát, most már mi értelme lenne. Már akkor is így gondolkodtam (milyen örvény nyelte el a Santa Margaritát?), és bifláztam a lausanne-i internátusbán Teli Vilmos történetét, Párizsban, a IV. Henrikről elnevezett tanintézetben az asperni csatát. (Mert nevelést azért kaptam.) Bizony, kúszva, fű alatt éltem. A budapesti^ egyetemen arra ügyeltem, hogy mindig több hibát ejtsek az idegen kifejezésekben és nyelvekben, mint a vizsgáztató professzor, meg is szereztem tisztességgel a kereskedelmi akadémiai és a jogi diplomát. Nem azért, hogy a jussomat pereljem. Hiszen már láttam az elkerülhetetlent.

(Az első világháború előtt a Monarchia nagy hadgyakorlatán a vezérlő tábornagy végelgyengülésben halt meg. Nem hastífuszban, maláriában, nem eltévedt srapnelltól, hanem végelgyengülésben. És még csodálkoztak, hogy Szerbia nem fogadja el az ultimátumot.) Ki tudott volna friss vért hozni ebibe a kadáverbe? Egy ember: én. Ám, önző .Voltam, a köz üdvénél jobban féltettem az életemet. (Johann Orth, Vetsera Mária, Rudolf stb.) Urak, bennetek van empátia, és nem röhögtök, ezért is tárulkozom fel ilyen őszintén, megvan hozzá az erkölcsi alapom. Mert a trónról lemondtam, de a bosszúról soha.

(Megkocogtatja a poharat, a hang, akár az elnöki csengő. Megjelenik a pincér újabb mázas kancsóval. H. Kiss elégedetten bólint.)

Hosszas töprengés utón rájöttem, ki kell terjesztenem bosszúmat. Nem elég megtáncoltatni atyafiságom csökevényes tagjait, több kell, jöjjön a nagy leszámolás, abcúg minden bitorlóval, jöjjön a Szörny!

Harry Mc Knackbuckback, az én kedves Knackbuokback Harrym, a világ

0