Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XXX. (életrajzi esszé)
állónak számit, ‘hisz 1944-ben 15 évi börtönre ítélte a nyilas hadbíróság, az ő képe is ott van Révay Kálmán sopronkőhidai albumában. Később, Farkas Mihály honvédelmi minisztersége idején valóban zaklatják a frontot járt régi tiszteket; a szovjet hadifogságból hazatérő Stamm Marcell tábornokot, a III. hadtest egykori parancsnokát — s nemcsak őt — börtönbe csukják. De 1946-ban nincs felelősségrevonás pusztán a harci cselekményekben való részvételért. Semmi szükség arra, hogy Jány — ilyen értelemben — bűnbak-szerepet vállaljon bárkiért. Nem is azért jön haza. 1946. október 7-én, a kaposvári szűrőtábor parancsnoka, Sólyom András hadnagy tartóztatja le. Ö előbb csodálkozik, majd felháborodik: nem érti, mit akarnak tőle. Mindenesetre tiltakozik az ellen, hogy egy hadnagy, tehát „nem megfelelő rendfokozatú egyén” foglalkozzék vele. Az első budapesti kihallgatáson sem esik szó felelősség-átvállalásról. Jegyzőkönyvbe mondja, hogy nem érzi bűnösnek magát, mint katona, csak parancsokat teljesített. öt sem az 1942—43-as harccselekményekért vonják felelősségre. De vádolják azzal, hogy parancsnok maradt, noha tudta: hadserege alkalmatlan a kapott feladat végrehajtására; vádolják, hogy csapatait mindenben alárendelte a német hadvezetés érdekeinek, s még akkor is megtiltotta a visszavonulást, amikor már látta a közeledő katasztrófát; végül vádolják azzal, hogy embertelen intézkedések sorozatával tömegek halálát okozta. Amikor az 1947 szeptemberi tárgyaláson az elnök föltette a szokványos kérdést, így válaszolt: „Nem érzem magam bűnösnek, kötelességemet mint katona teljesítettem.” A halálos ítéletet november 28-án hajtották végre a Gyűjtőfogház kisfogházá- nak udvarán. Dálnoki Veress — mint írja, „szem- és fültanúk alapján” — így mondja el a történteket: „Szó nélkül tette le a Bibliát kezéből, amikor a vesztőhelyre szólították, és felemelt fővel, határozott léptekkel ment és állt az elé a farakás elé, ahol kivégezték. A csőcseléknek fegyverhasználatban gyakorlata nem lévén, a vezényszóra leadott lövések nem okoztak azonnali halált. Térdre roskadt. Kegyelemlövést közelről neki a kivégző osztag parancsnoka adott.” Talán csakugyan így történt. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a „kemény katona” tudott meghalni. S az is feltételezhető, hogy a „csőcselék” nem értett úgy a fegyverhasználathoz, mint az 1943-as doni záróvonal „ikemiény emberei”. Am Dál- moki Veress így zárja írását: „Mártír volt, s a mártírok akkor kezdenek élni, miikor már meghaltak.” Mártír? Nos, Jánynak becsületére válik, hogy nem mentegetőzött Beregfy vezérezredes módján, aki kegyelmi kérvényében elmondta, hogy „katonai mivolta” a „szó nélküli parancsteljesítésben és a vak kötelességteljesítésben merült ki”, majd hozzáfűzte: „az első világháború után is gondolkozás nélkül teljesítettem szolgálatot a vörös hadseregben, melyért azután a Horthy-ellenforradalom üldözött és vád alá helyezett”. Ö nem védekezik ilyen szánalmasan. De talán neki is eszébe jut 1919 a vizsgálat hosszú hónapjai alatt. Emlékezhet az 1920-as tárgyalásra — hisz ott ül a hallgatóság soraiban —, amikor volt parancsnoka ezt mondja az utolsó szó jogán: „Az anarchia visszaözönlő csapatait csak azzal állítottam meg, hogy parancsolni akartam, mertem és tudtam.” Talán csakugyan emlékszik Stromfeld szavaira. Mert valami torz hasonlóság érzik a jegyzőkönyvben rögzített 1947-es vallomásban: „A visszaözönlő magyar egységeket meg akartam állítani, újjászervezni, hogy ismét ütőképes legyen, hogy ezekkel az egységekkel a háborút a tengely oldalán tovább folytathassam.. Analógia? Stromfeldről egy gonoszul értelmetlen háború végén, 1918 novemberében osztrák parancsnoka állítja ki az erkölcsi bizonyítványt: „Az ő célszerű és átfogó rendelkezéseinek sok ezren köszönhetik menekülésüket a fogságból vagy a biztos pusztulásból. Szilárd bástya volt ezeknek a nehéz heteknek zűrzavaraiban.” És Jány era844
