Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Csordás Gábor: Molnár Kati: rondó (novella)

rában fekszik tízezer éve, fekszik hanyatt, Összezárt térgyekkel, egyenesen, és még soha senki nem találta meg őt. Akkor lesz a bányásznak jó élete, ha megtalálja, megcsókolja, kivezeti a Sötétségből. Addig pedig a föld alatt, a fehér kövek alatt a föld alatt, a korhadt rönikök alatt a íföld alatt, a kocogó őzpaták alatt a föld alatt cimpelik a fehér toj ásókat a föld alatt. Föltárnad-e a fekete menyasszony? Énekel-e? Fehér kövek között, korhadt rönkök között, kocogó őzpaták között áll a hófehér nőstényfarkas. Erntet a farkas. — Fehérek már a fiúcskák, felcseperedtek. Piros szájúikban puskacső, bakancsukat levetették, elkékült ujjúkkal rálépnek a ravaszra, fejük egy pukkanással elrepül, állnak még, semmi roncs, vér, cafat, maradék, válluk között fényes vízszintes vonalak, fúj a szél, hinti a havat. Ilyen az élet, ha akarod. Hát ne búsuljál, Molnár Kati, hanem vedd le a bugyogódat. Perje, pimpó, zergevirág, orbáncfű, ménta, hunyor, fürtös gyöngyike, salamonpecsét, madársóska között húzom meg a szénádat. Egy, kettő, három Molnár Kati rózsaszín ibugyogóját legyűri a térgyire, alább, a bokájára, úgy kulcsolja át a derekamat, ujjaimat a hajába fúrom, ujjaimat az avarba fúrom, csókolom izzadt válla gödrit, csókolom a földet, hegynek a fejünk, vőgynek a lábunk, egy, kettő, három. Molnár Kati, fölveheted immár a bugyogódat, Molnár Kati. S mikor hazafelé, én nem fogom meg a te kezedet. Megláthatná, megmonná valaki. S az autóbuszban én nem ülök temel- léd. Megláthatná, megmonná valaki. S az egyetemen, ha ketten nem vagyunk, én nem beoézgetlek, én nem cirógatlak. Megláthatná, megmonná valaki. Haza- megyen Molnár Kati az erdei tisztásról, erigél haza. Hazamegyen az autóbusz- szal, otthon este nagy tudós könyvekben lapozgat, Molnár Gyula kázusát kitudni, kitudni édesapja életét-halálát. Hány hete van a kántornak? Harangoznak Pápán, söpri a harangszó a pápai utcát. Énnem beoézgetlek, énnem cirógatlak, Kata, soha többé. Megittam egy kicsi bort, s te csak tanujjál, Kata. El van kapatva ez a világ nagyon, a tisztességnek nincsen becsülete, azért fáj nekem ez a magyar élet. Hogy szarni se szarhatok már.

Molnár Kati életét üzeni a fekete menyasszony. Hallgatózz ki a locsogó időbe. Apró eső szemereg, ázik a város. A bizsusbódék ponyvái súlyosan lobognak, dobognak. Elnehezültek az igáslovak is, hátukon megborzasodott, oldalukon kiszálfcásodott a szőr, saját csípős verejtékszagukban állanak, meg-megrán- dul a bőrük. Hordja a víz a homokot, a prizsmát, a földet, elrekeszti magát, legyezősen átfutamodik az úttesten, kicsi burvángokat vet a kockakövek sarkainál. Autók jönnek, a kerekek széthessentik a vizet, meghökkenik a víz, de nem folyhat visszafelé. Hordja a szalmát. így megy ez estig. Csak a szél egyszeregyszer végigsulhint a pocsolyákon, megzörrenti az ablakokat, az árusok markában eloltja a gyufát, szentségeinek az árusok, fellibbenti a ponyvát, meghimbálja a csumibabaffiüzért, a vizes szoknyát begyömi az asszonyok lába közé, kikicsap a térre a Könyök utcán, az Orsolya utcán, a Katalin utcán. Katalin napja van, este Molnár Kati jön szembe a téren két náj Ion szatyorral, végére járunk az egyetemnek, végiére magunknak, hol lehet alorvos, mindenki azt kutatja, szétesett a tancsoport, szétesett Dr. Üllep, szétesett Nándorka, hamus körmével addig bontogatja őket az idő, csak mi ketten füttyentünk nagyokat Tyutyuval, nem is tudom, miért. Hová mégy, Molnár Kati, isten éltessen, Molnár Kati, ázott arcát, hamus arcát befutja a könny, csorog le a ballonkabátja szélén. Vettem vodkát, vettem ko’akot, vettem franeiasalá’át, vettem sajtos ropo’óst, vettem sósru’acskát, vettem fóliazá’as sós pörkölt amerikai íöldimo’orót. Hátha a Iá’ok az osztá’on felfcöszöntenek. Most meg me’ek ha’afelé, itt Viszem a vodkát, a ko’akot, a franeiasalá’át, a sajjtos 'ropo’óst, a sósru’acskát, a fóliazá’as sós

620