Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Csordás Gábor: Molnár Kati: rondó (novella)

nyolcra megy hivatalba, lépésenként megzökken az agyam, odacsapódik és foele- sajdul, ledől egy órácskára, tizenkettőre beállítja a vekkert, otthagy az udvari szobában, ahol éppen lakunk.

Butaságokat csinálsz, (Molnár Kati, mit csináljunk veled, Molnár Kati, te már csináltad Vízben, kérdi Molnár Kati, hozott fél kiló csokis parányi, dicsekszik Molnár Kati, soha, soha, soha nem leszel KISZ-tag, Molnár Kati, ott hiányzol, a dalló menetben, az eleve milosztban, a politikai oktatáson, Unterhaltungsmöglichkeiten, mondja dr. Üllep, s mi rábólintunk, Sehnsucht, teszi hozzá, s mi bólintunk megint, Vietkong lennék Vietnamban, itt a helyed mi- közöttünk, nem érzed, nem, magunk között vagyunk, nem, maguk között vagyunk, vagy egymás közíött, maguk között inkább egymásközt lehetünk, mint magunk között, nem, az istenedet te Molnár Kati, megmézgásodik ez az ősz, megereszkedik az árnyék, nem o’an nagy do’og az, ki’apairták és kész, legfe’ebb pár napig még vé’ezni tfo’og és kész, aztán íölte’etek egy spirált és kész.

Molnár Kati, Molnár Kati, mért Ifáj neked a magyar élet, mért a kalászos búza, dús terhe (földig lehúzza, Máskor meg kirándulunk, benne van az éves munkatervben, hogy két túrát csinálunk a Mecsekben, s a célban majd szalonnát égetünk, olyankor te is eljöhetsz velünk, és süröghetsz, mint a többi csajok, fiúk egy kis ke’eret vágjaök, faragjatok a nyársra hegyeket, és nézegetjük a távoli hegyeket, és lábvizet veszünk a patakban, a cserjésben dobog őzike, vadkan, apróztok hozzánk közelebb, a parton visszanyúlunk értetek, kezünket nyújtjuk izzadt markolásra, bepislogunk a ruhakivágásba, puhán összekoccan a melletek, s a fürdőruhapánt árnyéka világít bordáitokon, megmarkolom a vékony karod, ilyen az élet, ha akarod, hej mediterrán karsztbokorerdő, hej Molnár Kati, hej zöldpocsolyás tocsogós égeres liget, nem úgy, mint most, mikor leszakadoztunk Molnár Katival, tavaszi héricset tépni elmaradoztunk, most nyílik, most nyílik a tavaszi hérics, a nagy sárga virág, május van, kacag a világ, kacag a vasbaöltözött kamaszokon, kacag a csilingelő tábornokokon, kacag a hóttirészeg kurvakajtató kiskatonán, kacag Magnyitogorszkon és Nowa Hután, a testvérvárosokon, a rokonnápeken, a románmagyarokon, a magyamémeteken, a körmökön, az agyarokon, a szegényházi halottak feltámadásán, piridinbázis- sal tartósított természetes színeikben, kacag, miért nem kacagsz te is, Molnár Kati, biz az én é’esapám na’on beteg, azért nem kaca’ok.

A városra nyíló irtásos közön ülünk Molnár Katival egy fehér kövön. Ez a ház. Zsenge füvet pödörgetett az ujjai között, ha csak tehette, a héricscsokrot a zörgő gyöpre tette, lassan henvadott, tudja azt a virág, mikor kell hervadni, s mikor hazajött, o’avittem neki a papucsát mindig, zöld kendőket tettek Molnár Gyulára, s a végbelét ki'varrták a hasára, adnak-e néki drága gyógyszert, adnak-e néki mindig friss kötést, adnak-e néki kicsi bort, ha már, adnak-e?

Megcsomósodik a sötétség a sárga héricsek lakkos szirmai között, leszaggatva, fűszállal hurikolva, félrehajítva, akkor is virág. Csak az ember nem virág. Az ember: ember. Em-ber. Álmot lát, fellöki a térdét, csikorgatja a fogát. Si- ratozik. (Formátlan. Zöld gyík bújik elő a gyökerek közül, a kecskerágó árnyékából, elcsíp egy lepkét, szemébe csapódik a szárny, rázza a fejét, tüsszög, mancsával leszorítja, új harapást keres, tömzsi kormos lábával törölgeti le a szájából kiálló szárnyakat, a zöldesfehér rongyot, szemét lehunyva nyeldekel, állát a kőre fekteti, sZáthányja lábait, napozik, zöng a tisztás kék darazsakkal, bajszos bogarakkal, illatoznak a menták, a boszorkányfüvek, szellőzködik az ászok, izzadnak a bányászok, törik a meddőt, keresik a fekete menyasszonyt, hogy ölükben hozzák ki a fényre. De a fekete menyasszony a sárkány gyomai»