Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Csordás Gábor: Molnár Kati: rondó (novella)

nár Kati. Fekete bácsinak az ágytálat, ugye, bevinnéd Marikám. Ha összelap- padtak az erei a soros haldokló leukémiásnak, és kidurrantottak a tanársegédek minden vénát a bed karján szegénynek, hiába kerestették ki a legvékonyabb tűt, és kidurrantottak az adjunktusok minden vénát a jobb karján szegénynek, hiába paskolták pirosra, akkor ott volt Molnár Kati, megbökte csuklón, kézfejen.

Nővériügyeletet vállalt hétvégeken. Jól jött a kilencven forint. Egy ilyen szombati ügyeletben történt, ami történt, apollóval, a betegmozgató legénnyel, a főnővéri pótszobában éjjel, majd alkalomadtán, és inkább ritkásan, szinte hébe-hóba, azaza évente kétszer, egy-egy orvossal is. Fölös erényű Ildikónk alkalmanként le is kurvázta. Óvatlanul: tudtuk, miért. De Molnár Kati nem ijedt meg tőle. Molnár Katinak volt védelmezője. Nem én. Hát akkor kicsoda? A bucilfejű és omlatag Ullep? Tudjuk, kisúgta. De ki patronálta szegényt, hogy el ne csábítsák szegényt? Egy focistapista, egy vizsgavirtuóz, a legszélesebb vállhi medikus, aki csatárként járt az egyetemre, egy kentercenter, egy köntörkántor, egy kvantorkontár, egy, egy, akit M. docens kéjelegve vallatott a boncteremben, ez milyen ideg, az milyen ideg, nem tud semmit, a helyére mehet, egy lábaslfejű. A Tyutyu. Egy figura.

Például vállalás van. Kirándulást lehet, palesztinokról vitaindítót lehet, tereprendezést lehet, faliújságot lehet, hátrányosan elmaradottak felsegélését lehet, bulit nem lehet, mert az úgy is lesz. Akkor ott vagyunk Tyutyunál. Egyik kezemben kispetrányi, másik kezemben nagypetrányi, így töltöm belé, aztán Tyutyunak egyik fülén be és a másikon is. Mikor nem találtam albérletet, kihúztam náluk egy hosszú telet, és átvettem tőle a Kati irántit.

Két illatos diófa volt az udvaron, alattuk tenyérnyi gyöp, azon pokróc, a pokrócon Kata Knoll gyógyszertanával, amit nehéz volt megszerezni, s talán nem is érdemes, hacsak nem akar mindent tudni az ember. Rézsút pöttyent a nap a gyöpre, két háztetőt kerülgetett, hogy odataláljon, április elsője volt, a diófák robbanóban. Kihozott egy plédet nekem is a fekete szobából. Hogy vagy, kérdeztem aggódón, azt beszélték, kapartatott, húzogatta a ruhaalját, zsenge fűszálat pödörgetett, szemébe simogatott a nap, könnyezett, hunyorgott, felsőajka felfelé csücsörödött, hát, megvagyok, felelte végül, ölére sandítottam, magfogókra és csipeszekre gondoltam, lapocokra, kampókra gondoltam, aztán beszélgettünk Knoll gyógyszertanáról. Hát átvészelted. Át, felelte büszkén, kicsit megkésve bólintott hozzá, ne feledjék, e néhány szóval az anyaság titkait érintettük. Érintettük. Narkózisban? Simán. Nem lett mit mondanom, szövevényes volt a délután, a (fény a csapdaszerű udvarban, az idejövetel meg az elmenetel, a „ki” és a „be”, Tyutyu a vajszívvel, a tanúság.... o’an értelmetlen az élet... ki’oZhatom a he’edüt, ha játszani akarsz, megfogtam a szvetterén egy gombot, nézd csak, mi ez itt, lenézett, felpöccintettem a sasorrot, o’an marha vagy. Voltán pénteken? Kijár Tyutyu meccseire, néha én is csatlakozom, általában csatlakozom, csúnya leány szerencsét hoz, mégis mindig kikapunk. Máskor a dobókörben áll Molnár Kati, kezében stopper meg piros tréningruha, a vörhenyes füvesen lövőcselt gyakorol a világ utolsó centere, a kapuban állok, és elkapom a kezem, a fejem a labda elől. Máskor irány a présház, a vasárnap szikrázó borocskák hűvös káprázata, leokádjük a szőlőt, leokádjuk az egrest, leokádjuk a ribizlit, hatan maradunk hajnalig, három pár, ha Üllep és Nándor- ka az, éles arcéi, kemény tekintet, feszes bőr, játszi izmok, magunk mögött hagyott bozót az éjszaka, egy kútnál megmosakszunk, rágyújtunk az uccsó cigire, elindulunk a rózsaujjú háztetők felé. Hasamban kotyog a víz, a feleségem

818