Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

ciklis izürke árnya. Aztán visszafelé: Jónapot kívánok! — a hang vékony, mert kövér emberé, a gumicsizma altban nyékéig. Levetem szvetteremet, D házalapító kopjáfa-emlékmülvén is kék pnuszlik.

l:>45 március 24-én hetedik születésnap imun levetettem a oipamet, éppen ilyen időben már mezítláb jártam. Két tnakt )r vontat egy pótkocsit olyan büszke iki nnyedséggel, mintha lefelé mennének. Temetőből vagy mezei kereszt párkány írói idetévedt barokk-szobor mosolyára ébredek föl, de tovább nem álhatóm, mert a Hetyóre járó köcski iskolás örül mellettem, s hogy ittlétében én is réizt vegyek, megkérdezem, tudja-e, ki ve it Berzsenyi?

— Földbirtokos volt, meg a szövetkezei róla van elnevezrve, ott van egy olya i ember, afki nem fér be az autőjiába, abba a zöld Trabantba.

A köcski gyerek, akinek öreganyja kötc zte a szőlőt, s testvére piros ruhában szaladt át a völgy alján, hamar megfordul a mutogatni való pipával, de a n így görbe kést már ajándékba kapja D-;ől. Kisgyerekkorom vonzalma volt ilye a, s akik szerettek, elbeszélgettek velem tréfálkoztak, fölvettek a szekérre, őst. irt csináltak nekem.

Derékig meztelenre vetkőzöm és süttet em magamat, D minden hagymadugásra mond egy kedves nevet százötvenig Aztán jön egy kapatos, inkább részeg, megáll és vár a szóval.

— Szomszéd, nem kínál meg egy pohárral?

— Ugye, nem emlékszik már, mikor én tettem föl Pesten a vonatra? — k< rdezi D.

— Ja, mikor a prémiumot kaptuk.

Arra a megállapodásra jutunk, hogy pestiek vagyunk és egyidősek, a So- r >ksári úton lakik egy munkásszálláson.

— Menjünk együtt holnap a délutániv il.

— Én már reggel utazom — mondom.

Hajtatni való rizliing és oportó szőlővesszőt hoznak. A gazda nagyon örül. Tölt. Részegünk kizáródák a társaságból, lebukdácsol az úton. A vesszőhozó is elmegy, aki mást azért ihatott, mert a fia vezeti az autót. Van valami főnöki viselkedése, aki tartózkodásból fél liter után kifordulhatott volna magából, akár a trágyázó fiúk a jobboldali szőlőben, ahova két fuvart csinált a teherautó délelőtt. Ordítottak már, kifeküdtek a partra, széliében kezdték az utat hazafelé, biciklijükbe kapaszkodtak.

Alkonyaikor még egy koccintó meghívás Baráth Zoli bácsihoz, akinek legszebb a régi pincéje a környéken, ha szabad mondanom, a világ közepén, a völgyben ó-fehér és zöldablakos. Megható serény »bizalmuk. Felesége családját kitelepítették a Rákosi-rendszarben.

— Ne erről beszéljünk, úgy is tud mindent.

Beszélhetnék gyerekkoromról én is, de már annyiszor elmondtuk egymásnak. Az asszony meg a gyerek már előre ment. Leereszkedtünk a Tündérvölgy keleti pereméről az autóbuszig. Ki-ki városi öltözetben, szerszámok nélkül, teli demizsonnal ón belső zsebembe hengert tett irkámmal, melybe lerögzítettem egy szép dolgos nap pillanatait, s varázsát inkább a Tekintetes Úr emlékes képzeletére bízom, mintsem az enyémet belemagyaráznám.

812