Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)

megszorította a karomat. „Ne féljen”, suttogta. „Nem félek, kisanyám”, mondtam, „üdvözlöm az élőket.” Nyári szeme lelkesen csillogott a maszk és a sapka között. „Minek örülsz, te buzi?”, gondoltam. — „Helyet foglaltam” a műtőszékben (Ica el, sajnos; utánanéztem.) A kezemet lekötözték, letakartak, a fejemre is sapka. A műtősnő mögém állt, tartotta a fejem, Nyári „működésbe lépett”, injekciók az orromba, marhaszar volt, „baszd meg az anyád”, mondtam bizalmasan a főorvosnak, újabb szúrás, „ez egy kissé kellemetlen, de mindjárt vége”, szólt a maszk, a szemek csillogtak, rendületlenül... Éreztem, elzsibbad, élettelen az arcom. Vér folyt a számba. „Nyelje le nyugodtan”, mondta a műtősnő, „de ki is köpheti, ott a zacskó a nyakában.” Magam elé pislantottam, „tényleg”, gondoltam, és köptem (mégse Nyári irányában, pedig szándékomban volt, ugyanis kijelentette: „szeretem csinálni”. Az állatja. Tépi, cincálja, vési egy másik élőlény orrát, és „szereti csinálni.”) — Vége lett, sikerrel. Nyári boldogan vette le a maszkot. „Megszépültél, apuci”, gondoltam, s kitámolyogtam a műtőből. — Ica kísért a kórterembe. „Minden jóra fordul”, mondta, „aludjon.” — Csendben feküdtem, orromban több méternyi gézcsík (Nyári félóráig tömködte bele az operatio végén.) Az ablakban esős, szürke idő. A morfin múlóban, csak a hányinger maradt. Szorongva emésztem a saját véremet. „Esni fog”, gondoltam. És arra gondoltam — igen, így lesz, jós vagyok, vátesz —, hogy az a bizonyos halál is ilyen helyzetben fog bekövetkezni, nem fronton, nem is kemencében, nem autóban, nem is víz alatt, hanem kórházi ágyon, hajnal van, mindenki alszik, álmodik (új szívről, lépről, tüdőről) érzem, lopva lépked felém a semmi, csengetnék, de minek, úgyse hallja meg a nővér, hadd aludjon ő is, meg mindenki, szép álmokat, testvérek, én elmegyek... Szorít a mellkas, akadozik a szív, sokkban úszók, tudom, lassan távozik a lélek, sötétül a hajnali ég, megnyugszom, „semmi az egész”, gondolom, esőcsepp hullik az üvegre, „esik”, suttogom, és ... Eltűnök.

. . . Néhány nappal a műtét után Nyári kivette (-húzta) belőlem a csíkokat, dőlt a vér az orromból, nem máshova, mint az ágy mellé helyezett lavórba (Ica tette oda, értően, nővéri mozdulattal). A kép ilyen: ülök az ágy szélén, a térdemre könyökölök, lábaim között a telő lavór ... Platty, platty, csepeg a vér előrehajtott fejemből, hol az egyik orrlyukból, hol a másikból, néha felváltva, néha együttesen, platty, platty, nem számolom őket, pedig kéne, telik az idő és a lavór, platty, platty... Elsötétül minden, a lavór mellé zuhanok. — Ordításra ébredek, Nyári főgégész üvölt, Ica nővér irányába, „maga szerencsétlen hülye, világosan megmondtam magának, hogy figyelje a beteget, és ha húsz percen belül nem áll el a vérzés, jelentse, érti! Hol jár a maga esze, mondja?! És ha elvérzik? Még szerencse, hogy bejöttem, szinte tudtam, hogy valami disznóság történik, heej, Ica, ha nem lenne olyan jó nővér, én most úgy kirúgatnám magát, hogy Mucsán landolna egy orvosírnoki státusban.” — Kiment. — Ica, szegény, sírt; csörgött a könny barna arcára. Állt az ágy lábánál, fátyolosán nézett rám. (Nem túl vidám látvány lehettem, fehér, kivérzatt, karom felett a vér-transzfúzió...) „Ne sírjon”, mondtam. ÍDe csak sírt, állt, nézett, „Sírni”, gondoltam, „micsoda baromság....” Elaludtam. — Este (már villanyoltás után, aludt a kórterem, csak a kék éjjeli lámpa égett), arra ébredtem, hogy Ica ül az ágyam szélén. Utcai ruhában volt, tarka selyem. Haja leengedve, vállára hull. Fölém hajol. „Ne haragudjon”, súgja, és, látom a félhomályban, sír, megint. „Ne sírjon”, súgom. „Meglátja”, suttogja, „minden jóra fordul...” A keze becsúszik a takaró alá, végigsimítja a hasamat, és tovább ... — Aztán megcsókolta az arcomat, „aludjon”, mondta, és elment. — ... Ahogy néztem, a kék villanyégő hirtelen pislákolni kezdett, majd kialudt. Sötét lett a szobában. „Jó éjt”, suttogtam, női cipők gyors kopogását hallottam az utca felől, „Ica az”, gondoltam szomorúan, „siet, mert várják.”

... Nem hazudok, Zsuzska, hihetsz nekem.

Elvira vissza, kezében a veszedelmes fecskendő (a tű az égnek áll). — Kérem a karját — mondta. Leszorította (gumival, fekete) a felsőkaromat, megpaskolta a könyökhajlatomat.

— Finom — mondtam.

795