Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)

Nem mosolygott, figyelmesen vizsgálta a „tett” leendő helyét.

— Jó — mondta.

— Tessék?

— Jó vénája van.

„Tudom”, gondoltam, aztán a szúrás, apró, de tartós, kutató...

— Nincs meg? — kérdeztem.

— Pillanat.

— Várok — mondtam.

Vártam. Aztán .. .

— Kinyithatja az öklét — sóhajtott Elvira.

— Be se csuktam.

— .. .Kész — mondta Elvira. — Hajtsa be a karját.

— Köszönöm.

— Ettől majd .. . felfrissül.

— Köszönöm. Elvira ...

— Tessék.

— Szeretnék .. . Szóval szeretnék magával találkozni . . . civilben is.

Komoly arccal nézett rám.

— És .. . miért? — kérdezte.

„Fogalmam sincs” gondoltam. — Elbeszélgetünk, meg egyebek. Maga nagyon szép nő, ja, ezt már mondtam.

Elvira pislog.

— Semmit nem tudok magáról — mondta.

— Mindent tud. A karomat, a vénámat, az apámat, a többi majdnem mindegy.

Nos?

— ... Rendben van. Hívjon fel.

— Mikor?

— Valamelyik .. . este. Ha nem ügyelek, találkozhatunk — szólt (elszántan).

„Ha nem ügyelek, szerelmes leszek beléd, de majd ügyelni fogok, hogy ne legyek”, gondoltam (én, a szó-zsonglőr, ezért már több alkalommal le lettem b ..., „az író”, mondta Liszt, az ítész, „ne hülyéskedjen a részletekben, mert akkor elveszti a képességét arra, hogy az egészet hülyéskedésnek tartsa. Márpedig az.”)

Búcsú. Nem komoly, csak olyan „kis-kedves”. Elvira puha keze az én puha kezemben. A levegőben — sterilen! — (a majdnem... — „szerelem”; ezt a szót sose tudtam fintorgás nélkül leírni, inkább az angol megfelelőjét „lőve”, vagy germánul, „liebe”, de még így is cseppfolyós.

. . . Már bőven kint jártam az utcán, amikor eszembe jutott (rádöbbentem), hogy Elvira nem adta meg a telefonszámát. . . Nem mentem vissza.

Séta, hova is? Tudtam, de elfelejtettem, ugyanis a koffein hatni kezdett, igaz, a szédelgés elmúlt, de a szívem . .. Gyors, vad, kemény dobogás, 120 min. minimum. „A szerelem”, hülyültem, de nem igazán; dörömbölve lüktetett a vér a fejemben. „Cseber és veder”, gondoltam pipásan, „sose lesz már vége?” Reggel óta beteg vagyok, s most az orvosi beavatkozás még betegebbé tett (amint az várható volt, Elvira szép, de valóban „ifi” még; igazán csak az ősz-öreg, aranyos körorvosokban bíznék, akik főzetekkel gyógyítanak, mert azok nem használnak, de nem is ártanak.)

Mentem, talpaltam, követve „a szívem dobogását.” (Szép mondat, de tudni kell, hogy nem azt jelenti, amit, hiszen a szívem, nos, ő nem mástól „dübög”, mint egy coffeinum natrium benzoicum nevű alantas injekciótól. Ezt is apámtól tudom, meg még sok mindent. Ősz, őszinte ember, sose hazudik . . . Csak ha ikell. — ... „A főorvos úr a szobájában van”, mondta a főnővér, és a mosoly, „szia, apa”, köszöntem, épp’ telefonált, intett, hogy üljek le, „jobban lesz, asszonyom, csak türelem”, mondta a kagylóba, rámnézett, letakarta a kagylót, „mi újság?”, kérdezte, „semmi”, mondtam (pénzért jöttem, mint mindig, hogy legyen sör a Bajtársban), újra maga elé bámult, „nemsokára jobban lesz, ez egészen biztos”, mondta, megint rám nézett, tenyere a kagylón, „pénz kell?” kérdezte, „igen”, mondtam, „jobban lesz, hölgyem,

796