Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)

ványok, rézdomborítások, „dilettáns munkák, de szeretem csinálni”, mondta a tanár, előkapott egy fa papírvágó kést, „ajándék, tedd el”, mondta ... (A lelkem, ha van, örömös volt és nyugodt, boldogan fürödtem az öregből áradó fenséges „valamiben”.) — Könyvtárszoba. Három fal, tele könyvvel. A szoba közepén olvasótábla; még sose láttam ilyet, mint egy kottatartó, szélére csiptetve a lámpa, előtte magas szék. — Zeneszóba. Zenegépek, csőstül: magnó, lemezjátszó, rádió, seregnyi lemez... ,,A nyugdíjazás, fiam, olyan mint egy halálos ítélet. De azért rá lehet beszélni a kivégzőosztagot, hogy még ne lőjenek”, mondta a tanár. Pohárszék, konyak. „Iszol?”, kérdezte. „Hajaj”, mondtam. Töltött. „Sok boldogságot,' fiatal barátom”, mondta szabványosan, de aztán: „Ahogy így elnézlek”, mondta „sokra fogod vinni. Az a fajta ember vagy, aki egész életén át háborúzik önmagával, s közben csudálatos ajándékokkal halmozza el az embereket, akiket egyébként utál.” — Elbúcsúztam, mert illendő. Igényem szerint örökre ott maradtam volna a tanár közelében, famulusnak, fiúnak, vagy akár egy fóliánsnak a könyvtárban. — „Mikor látlak?”, szólt utánam a tanár, és mintha, istenbizony, szomorú lett volna, „majd jövök, nemsokára”, mondtam, és lesiettem a lépcsőn. — A kapu előtt megálltam, felnéztem az erkélyre, de nem volt sehol, „a szentségit”, gondoltam, mert egy pillanatra azt hittem, hogy nem igaz az egész, a tanár csak egy álom, s amit képvisel, ábránd csupán . .. De aztán megkerültem a házat, s a másik fronton ott volt a fedett erkély, ragyogott, ragyogott a napsütésben.

. Néhány hónappal később — tél volt, jól emlékszem, havas, csatakos utcákon át értem a gimnáziumig — osztálybulit tartott a III. A. (mi) és az egyik lány (csóka-) osztály, a III. E. Helyszín: a kultúrterem. Mire megérkeztem, „állt a bál”, Presley, Anka, Domino a magnón, „buffet”, üdítők és szendvicsek (a zsebekben, az enyémben is, a belopott pálinkák); dúl a tánc, a rock-and-roll, a nagy torna, néha egy- egy lassú szám, amely alatt „intim” a pár, ágyék az ágyéknak, arcfél a félarcnak, s lám, a kéz a fenékre csúszik (no, nem igazán, mert tanár is jelen van a teremben, Béla néni, a nőies fizikatanár.) — Telt az idő, tombolt a táncolás, fogyott a büfé, mindenki örült és örült, és még mindig örült, nevettek, néha röhögtek, aztán ettek és tele szájjal nevettek, aztán ittak, és kiköpték, mert felnevettek, aztán azon nevettek, hogy nevetnek, „ez nem igaz, nem lehet igaz”, gondoltam, báván ültem a sarokban, kezemben egy félliteres és fogyóban levő cseresznyepálinka, (először csak lopva iszogattam belőle, „zsebből’, elfordulva, aztán, mikor elöntött a svédség, szartam a fizikatanárra, és bátor, nyílt ivás következett...) — A kép, amit magam fölé emelkedve láttam — részegen szoktam ilyet csinálni — ez volt: ülök, egyedül, térdemen a pia, s körülöttem (de megfelelő távolságban) a zene, a csörgés, a nevetés, az üdítők, a sandwich-tömeg, a rágó pofák, a villogó szemek, a tapsoló kezek, a dobbantó lábak, duzzadó fenekek, feszülő ágyékok, aztán a rengő padló, az üres székek, a csukott ablak, hogy senki ne repüljön ki rajta, de be se jöhessen senki és semmi, se gondolat, se szomorúság, se halál, vagyis azok a dolgok, amelyek bennem már élnek, de a III. A. és E. többi 'tagjában még nem, vagy ha igen, ima elfelejtették őket, el tudták felejteni . .. Vagy talán félnek, nyüszítenek, s ezért nevetnek annyit?

Forrt, dagadt bennem a düh, utáltam őket, mint a szart, néha meghúztam a palackot, s amint a szesz lefelé vándorolt a bárzsingomon, nem is éreztem semmit, csak hányingert, de aztán, places, a pálinka toccsanva érkezett régi közegébe, „hajrá, fiúk, hajrá”, és én . . .

Vad szóló-rockba kezdett egy csóka, a nevét nem tudtam, termetes, fekete nő (már NÖ a javából), ropta, fergetegesen, a fejét oldalt tartotta, a kezeit maga elé feszítette, feneke billegett, térde rogyasztva, fürgén jár negyvenkettes lába, a mellei himbálóznak, fel-le, fel-le. . Piros kod ereszkedett a szemre, felálltam, az üveget eldobtam, és elindultam a nő felé. mint egy tankba oltott robotember, a két kezem előrenyújtva, ahból a célból, hogy most megmarkolom azt a két mellet, és addig nyomom, amíg eltűnnek, „jaj, mit csinálsz?” sikoltott a csaj, és rémülten menekült, és sikeresen eltűnt a hozzá hasonlók sorfala megett... — A kép, „magam felett”- ről: állok a terem közepén, kezem még mindig előre, görcsben, tisztes távolban a

788