Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)
„többiek”, némán, ijedten .,. Izzadság csurog a szemembe, elmossa a piros ködöt... Megfordulok, kimegyek. .. . Már jó ideje mentem az utcán, mikor észrevettem, hogy a Fő-strasse környékén járok... igen, Czeglédi tanár lakása felé mentem, pontosabban rohantam, nem törődve hóval, latyakkal... De hiába csengettem. Senki nem nyitott ajtót. „Tanár úr!”, süvöltöttem, „nyissa ki, én vagyok!” ... Semmi. Tovább ordítoztam, még bele is rúgtam az ajtóba, „tanár úr, kérem szépen, nyissa ki!” ... Aztán hirtelen abbahagytam az üvöltözést, a rugdosást, a bőgést, mindent... Mert rájöttem, hogy a tanár meghalt. „És most az éjszaka”, gondoltam hazafelé menet. Zajlott a jég a Dunán. A hídon megálltam. Arra gondoltam, milyen jó lenne beszélgetni a tanárral, rögtön megnyugodnék a szavaitól, és aztán én is beszélnék, s a mondataimban nem lennének parancsok sem állítások, hanem csak kérdések, életről, halálról, emberségről, bátorságról, szépségről, igazságról, és még sok mindenről... És nem is vennénk eszre, hogy elmúlik az éjjel. Ott, a hídon értettem meg Gizi néni, a bejárónő mondását: „Ez a rohadt, rohadt világ.” — Beleköptem a folyóba (nem haraggal, csak úgy megszokásból), és elindultam Pest felé. Éjfél előtt hazaértem, lefeküdtem, és sorra vettem, hogy mit mondtam volna a tanárnak. Anyám bejött, „miért nem alszol?”, kérdezte, „és te miért nem?”, mondtam, „nekem okom van rá”, felelte, „most'már nekem is”, mondtam, és leoltottam a villanyt. ... Nem hazudok, Zsuzska, hihetsz nekem. És, lám, megtaláltam a hotelt (Alföld). És egy öröm: nem a kétemeletes portás, hanem egy másik, idősebb, kevésbé-gazember külsejű. Elkértem a kulcsot, „jóéjt”, mondta, s éreztem, hogy utánam néz. A lift „felsuhant”, ez még nem is lett volna baj, de meg is állt, zökkenve, a gyomrom a torkomba szaladt, kitámolyogtam a folyosóra, először balra indultam, aztán rájöttem, hogy a 289-es jobbra van, hátraarc, de az okádhatnék már igen erős, bezúdulok a szobába, el a mosdóig, és aztán a hányás, bőséggel, kijött minden, bor, konyak, nikotin, félelem, szorongás, átok ... Az ágyra zuhantam. Sötét volt a szoba, csak az ablak ... Mereven, görcsberándult lélekkel feküdtem. „És ... és most az éjszaka”, gondoltam. . . . Hajnalig virrasztottam. Másnap reggel — nem sokat aludtam, szédelegve mentem lefelé a szállodai lépcsőn, a liftet — licence! — nem mertem használni, mert tudtam, ha most beszállok, benne is maradok, lesuhan velem a föld alá, talán a pokolba, ha van ilyesmi, vagy. haha, kiderül, hogy a mennyország is lent van, és nem fent, ahogy tanultuk! — Szóval gyalog mentem a: hotelportásig. (A gonosz-szemű, malacarcú; ő volt ott.) — Jó reggelt kívánok, és a viszontlátásra, és remélem még sokszor, nagyon sokszor találkozunk, ha nem itt, másutt, és mégegyszer... — Megráztam a kezét, ütődötten nézett rám; örültem, hogy nem érti, ami érthetetlen. Kiléptem a városba. Nem néztem hátra, sose lássam többet a Hotel International Alföld-et. ... Nem hazudok, Zsuzska, hihetsz nekem. Sok tervem volt aznapra, „lehet” hogy csak terv marad”, gondoltam, merthogy szédültem, hányingerem volt, a bőröndöm kétszer olyan nehéz volt, mint amilyen . .. Vonszoltam magam az „intéznivalók” felé. 1. Lakás. Albérlet, olcsó; lehetőleg kertes házban, hogy ki (be) lehessen mászni az ablakon. Rugalmas vénasszony legyen a tulaj, akit nem bánt, ha satöbbi. És nem is kell megkefélni, mint a főbérlőnőket általában. 2. (kettő): levél, anyámnak. Tartalom: minden oké, küldheti a Premieremet, „kell a jó dob, s megértjük szavát.” 3. Este: Tulipán. Megígértem Ferónak, hogy... De ez nem biztos. Minek menjek oda? Minek? Miért? Kiért... „Miért? Kiért?”.., 789
