Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)

ötig, s ha kell, tangó, s ha nekünk kell, akkor a jazz, bizony, és minden oké lesz.

— Gilt — mondta Fecó. — Mikor látlak?

— Holnap — mondtam (és ez nem igaz.)

... Az utcán nagyot lélegeztem, kifújtam egy csomó konyakot, füstöt és hülye szöveget. Elindultam, toronyiránt; reméltem, hogy ösztönösen megtalálom a Hotel Alföldet, ahogy a ló viszi haza ittasan alvó gazdáját...

Mentem, talpaltam a sötét utcán; (igen, D. nem Párizs, százméterenként egy „halavány” pilács, nem neon, áh, hanem „körtés”. Tehát mintegy hatvan méteren át sötétség van, s minden disznóság megtörténhetik, gyilkosság, erőszak, numera, s lám, még a patkányok is előbújhatnak, mint általában.)

... Fecó utolsó mondata járt a fejemben, fel-felbukkanva a részeg gondolatok között. „Miikor látlak?” — „Miikor látlak?”, mondta Czeglédi tanár, én már a lépcső- házban, ő a lakása hatalmas ajtajában, keze a kilincsen, utánam néz ... „Majd jövök, tanár úr, nemsokára.” — Előzmény: apám egy napon (tavaly) a kezembe nyomta a termetes könyvet, Főmet: „Belgyógyászat”, „légyszíves, fiam, vidd el ezt a Czeglédi tanárnak, Fő utca negyven, második emelet, az ajtószámot nem tudom. A könyv az övé, ezerkilencszáznegyvenhatban adta kölcsön nekem, s tegnap visszakérte, érdekes, úgy tudtam, hogy már régen meghalt. . . Amikor megszólalt a telefonban, azt hittem a másvilágról telefonál, egyébként is rossz a vonal, gyenge, síri hangja volt, meghűlt bennem az a kevés vér, ami még maradt.” — ... ősz, alacsony, bozontos szemöldökű öregember... Nem, ez nem igaz. Nem volt ő öreg ember. Azok mások. Czeglédi tanár koros volt, hiszen ráncos, aszott, hajlott, ősz, meg minden, de mégsem volt öregember. — „Kezosókolom”, mondtam, aztán erőt vettem magamon, és: „Jónapot kívánok, Ágoston kettő László vagyok, az édesapám...” „tudom”, mondta a tanár, „gyere be, fiam”.

Hatalmas, hűvös szobákon vezetett keresztül, nem néztem se jobbra, se balra, követtem a tanárt. Végül egy fedett erkélyen kötöttünk ki, körben üvegfal, a Dunára néz; idebent cserepes virágok, közöttük két nádfotel, asztalka, közepén pia, dohány. „Ülj le”, mondta a tanár, eléggé parancsoló hangon beszélt, de, szerintem, neki nem is állt „vón” jól, ha kér vagy kérdez... A „vón” nem tőlem származik, hanem Gizi nénitől, a bejárónőtől, aki így beszél: „Tegnap is jöttem vón, nagys’asszony, de megvert az uram, az a kampó.” — Egyszer, midőn megérkeztem a suliból, ott találtam Gizit, pedig már fél négy volt, régen vége a „műszakjának”, a lakás ragyog, mint Salamon töke, az ablakon be a napsugár, akadálytalanul, és Gizi ül és bőg. „Mi baj, Gizi madám?”, kérdeztem, és sajnáltam. „Ez a rohadt világ”, hüppögte. „Ez igaz”, gondoltam, és: „De miért, Giziké?” „Ez a rohadt, rohadt világ”, sírta, kezében a csurom zsebkendő, összezárt térddel ül, fején a kendő, arcán a por és a könnyek. — Leültem melléje. „Giziké, ne hülyéskedjen, mi baja?”, szólongattam. Nagyot sóhajtott, eltette a zsebkendőjét. Szipogott egyet-kettőt, felállt. „Ez a rohadt világ”, suttogta. Levette kendőjét, tenyerét a kötényébe törölte, kiment, az előszobában leoldotta a kötényt, felvette a kabátját. „Ez a rohadt világ”, mondta. Már nem szóltam semmit, a gyomrom görcsben állt, mint mindig, ha TITOK van a közelben ... — Kinyitotta a lakásajtót, kilépett a folyosóra, „viszlát, fiatalúr”, motyogta, nem nézett hátra, indult lefelé a lépcsőn, lassan, óvatosan, keze-a-korláton . .. — Felordítottam, „ez a rohadt, tetves, szájbab . .. világ, érti Giziké!? ...” — Eltűnt a fordulóban.)

Ültünk a virágok (zöldségek) között, a tanár pipázott, én nem, beszélgettünk. Elmondta, hogy ő, aztán én is elmondtam, hogy én. A tanár: egyedül él, neje halott, (néha álmodik vele.) Nyugdíjas, de bejár a kórházba, tudományos tanácsadó. Könyvet ír, már majdnem kész, „sietni kell”, mondta, „már nincs sok időm”. „Hány éves tetszik lenni?”, kérdtem én. „Az mindegy”, mondta. — Felállt. „Gyere”, mondta rekedten. Előrement, körbevezetett a lakásban, mint egy múzeumban. Először: a röntgen-szoba: ósdi gép, sötétítő-függöny az ablakon, „tüdőgyógyász voltam”, mondta az öreg, „illetve még most is vagyok, mert az nem múlik el". — Műhelyszoba. Fafarag787