Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)

tudatosan senkik és semmik, üdítő színfoltok a sok valaki és valami között, kik általában szart se érnek). — Fecó (1959-ben) D.-be érkezett, zsebében a frissen szerzett A-kategóriás könnyűzenészi oklevéllel. A zenészvizsga igen játékosan zajlott le, a bizottság Fecó elé tette valamely „szép-szereknes-tangó” kottáját, Fecó le is blattolta, s utána belevágott Liszt Me/iszto-keringöjébe, egy kurva nehéz bravúrdarabba, a bizottság bénán hallgatott, aztán sietve gratuláltak Fecónak a sikeres vizsgához, és örültek, hogy megszabadultak tőle. — D.-be érvén Fecó ivott egy pálinkát, és azóta is issza. (Nem titkolta; természetesnek tartotta, mint az evést vagy a vizelést.) Albérletben lakik, egyedül. Egy időben volt ugyan egy felesége, „szép nő volt, és úgy látszott, nem normális, ezért is vettem el, de aztán kiderült, hogy nem is olyan szép és teljesen épeszű.” Elváltak, azóta Fecó egyedül, „nem is kell senki, nem vagyok meleg, ne gondold, csak valahogy irtózok a gondolattól, hogy olyan közel kerüljek egy emberhez, hogy a hasunk összeérjen.” — „Fura krapek”, gondoltam, és megcsókoltam a konyakot, igaz, már egy kissé fuldokolva, sok volt a tinta aznap, s amíg egyedül voltam, bírtam is, de most Fecó monoton hangja, meg az élete... Helyette lettem szomorú, meg részeg is, ő pedig vidáman fecsegett tovább. Hogy milyen jó lesz nekem „itt” (illetve ott.) ö — Fecó — otthon van a jazz-ban, „nagy örömzenéket rendezünk...” — Zárás után, igaz, majd ha elmentek a vendégek? — mondtam lelkesen. — Frászt — mondta. — A vendégek le vannak szarva.

Aztán én következtem a „vallomásban”. Elmondtam, amit tudok magamról. (Nem sok.) „Űrigyerek” vagyok, de azért már tudom, hogy a világ dugig van kurvákkal és orgyilkosokkal; aztán: csodagyerek vagyok, magam se tudom, hogy a dobverőt forgatom-e jobban vagy a tollat vagy a péniszemet, ha arra kerül a sor; inni nem nagyon iszom, mostanában találkoztam az első pálinkákkal, s ez örömömre szolgált, de azért még elég edzetlen a gégém, lásd most, oly koki vagyok, hogy alig látok, de, bocsánat, ehhez az is hozzájárult, hogy ezúttal „nem csak a saját hülyeségeimet hallgattam, hanem a tieidet, Fecó...” — Elmosolyodott. — Igazad van — mondta. — Rég beszéltem ennyit, és most megint nem fogok egy ideig, talán csak akkor megint, ha te meghalsz delíriumban, mint az előző dobosom, és jön helyetted egy másik dobos, aki egészen más, mint te ... illetve aki hajszálra olyan, mint te voltál, és én azt fogom hinni, hogy te jöttél vissza a másvilágról.

Elhallgattam. Fecó kivett egy cigarettát, a szájába akarta dobni, de az alsó ajkáról visszapattant és beleesett a konyakjába. — A rohadt életbe — mondta halkan, — tegnap még sikerült.

... Nem hazudok, Zsuzska, hihetsz nekem.

S újra a mjuzik. Fecó a zongoránál (ámbár lehet, hogy nála a zongora.) Ülök, háttal a bárpultnak s a szőke Editnek. Futam szól, Fecó felnéz, mosolyog (rám), indul a „baseva”: „A domboldalon áll egy régi kunyhó”; a nagyérdemű, köztük a kurvák és az atyafi, felélénkülnek, kezük mozdul, fejük biccent, talpuk fel-le. S lám, „célirányos” rendelés történik: egy ifjú pár magához inti a pincérnőt, s Fecó felé mutogatva rendel. A pincérnő egyetért, s máris viszi a barnás féldecit a zongora felé (az ital valószínűleg vizezett kávé, amely sehova nem kerül, csak a kiöntőbe, s az érte fizetett összeg Fecóé, illetve a pincérnőé; régi szövetség ez a kernyelek és a zenészek között, s a nemes cél: a vendégek levágása. De bizonyos fokig védekezés is: ha Fecó minden töményt meginna amit a vendégek küldenek neki, idő előtt beesne a zongora alá, s vagy meghalna vagy diák-nótákat ordítana C-dúrbán, ittas, fals hangon. „S ez nem helyes”, ahogy apám mondaná.)

Oj nóta, már kedvesebb (nekem): egy Ellington-téma, fürge, ügyes improvizáció. örülnék, de már igen svéd vagyok, szédülök, hányinger. — Kér valamit? — szól Edit. — Kösz, nem ... — mondom, de hátranézni nem merek (leesnék a székről).

... Vége a témának, kis szünet, Fecó a párra emeli a poharat, aztán visszateszi a zongorára (most már biztos, hogy kávé van benne.) Felállók, a zongorához megyek. — Fecó — mondom —, most elmegyek. — Máris? — Igen. Holnap... — és elmondom (hadarom), hogy holnap írok anyámnak, küldje le a dobot (Premier), s ha megjön, elintézzük a formaságokat, és kezdhetünk, mindennap orrvérzésig, tíztől

786