Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Jávor Ottó: A Szörny (elbeszélés)

mást Ferenc József meg Ferenc Ferdinánd! „önmagámon kell erőszakot tennem, ha Magyarországra látogatok.” „Ugyanígy vagyok én is.” Csak ebben értettek egyelt.) Egy prágai német izraelita fiatalember (Úristen! íme, Közép- Európa) meg is írta mindezt, a tanmesét a kastély láthatatlan urairól, akik sose ereszkednek alá, csak holmi gyanús összekötőkkel próbálják tartani a kapcsolatot a lenti világgal. Mert a kiemelkedést elkülönüléssel lehet fenntartani. Ugye racionális érv?

(Legyünk türelmesek és elnézők. H. Kiss szeret elmefuttatni, és azért hatottak rá az utóbbi évtizedek is, bár már annyi évtizedet látott, mégis. Néha megbocsátható a neofita buzgóság, ami szájjártatással párosul. Most óvatosan körbesandít, lehalkítja hangját: elkülönülés ide, kastély oda, nekik is voltak udvari szállítóik, de nem tudok diplomataboltokról, magazinokról, ahol...)

De térjünk vissza a haldokló Ferenc Józsefihez. Ti, urak, bizonyára arra gondoltok, hogy az adjutánsok (lefüggönyzött szoba, illatszer- és orvosságszag, fénycsík egy halárus fején: holland gobelin, a halárus kiabál, de csend, suttogás, sarkantyú) Galíciából hoztak híreket: Lemberg még a miénk, hős csapataink ... Nem. Hasonlók voltak ugyan a híradások, de, szabad megjegyeznem, az irányuk, nos, igen, az irányuk volt egészen más: észak-déli. Felség, König- grátznél döntő csapást mértünk a poroszokra. Minden katona borjújában ott a díszegyenruha, két hét múlva tartjuk a berlini bevonulást, parádé az Unter den Lindenen. Addigra felséged állapota is lehetővé teszi, hogy... Az agg uralkodó ilyenkor mosolyogva szunnyadt el, mint egy jóllakott csecsemő.

Urak, figyelmeztetlek benneteket, nem a császár idiotizmusával állunk szemben, hanem a császár következetességével, ahogy magyarutálata esetében is. (Az aradi bitófák stb.) Ragaszkodott a belétóplált gondolatkörhöz, vágyhoz, eszményhez. Vagyis itt az egész Habsburg-ház, sőt, egy rendszer idiotizmusáról van szó. De nem folytatom, nehogy még a Szocialista Hazáért érdemérmet tűzzék a mellemre. (Ez persze csak a kiváló újító, Z. Nagy irányába elhelyezett oldalvágás).

Még csak annyit (mert persze, hogy folytatja, be nem áll a szája), hogy a császár képtelen volt az empátiára. (H. Kiss az unokájától tanulta a szót: empátia. „Nagyapa, most ez a menő kifejezés Pesten értelmiségi körökben, három hónapig”.) Bizony, sokszor már reggel hatkor ott toporgott a Gloriettgasse 9. előtt ő császári felsége. Magyarország apostoli királya, aki sose kapta meg népünktől (H. Kiss melldomborítással jelezte egyértelmű és büszke hovatartozását), amit Kossuth Lajos, hogy a dalokban apjuknak szólítsák. így minden személyes vonatkozás ellenére én is eltekintek tőle, a hivatalos hangot legfeljebb a bakanótával igyekszem enyhíteni: „Ferenc Jóska nagyot pök a markába, sej de markába, oszt visszagondol jaz regruta korára.” Ám, ha meggondoljuk, ebben sincs semmi szeretetből fakadó bizalom, inkább humorba paníro- zott szomorúság. (Lásd bécsi szelet).

ö császári és királyi felsége ott toporgott a kapu előtt, rángatta a csengőt, talán szakramentírozott is magában. (Koránkelő és indulatos volt). Végre rohan az inas, zörög a zár, ő meg ruganyos léptekkel bemasírozik a szalonba. Schratt Katalin, vagyis az anyám, elragadtatott mosolyt varázsol álmos arcára — színésznő volt. Ezer bocsánat, Euer Majestät, hogy mi milyen álomszuszékok vagyunk, ezen a hajnali, bocsánat ezen a ragyogó reggeli órán, köszönet, hogy felhívja figyelmünket a rigófüttyre, a harmatos pázsitra, a napfelkeltére, mi meg ilyen slamposan fogadjuk, de máris intézkedem, hozzák a kávét csá7