Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Zalán Tibor: Külföldi magyar könyvek - Fülöp Gábor: Banális susztermatt
Míg előző műveiben az irónia íőként a íintor, a grimasz gesztusát szolgálta, mostani könyvében már a kifejezés ellehetetlenülésének a pontos kifejező eszköze. Már nem csak az érzelmi megközelítés lehetőségétől zárkózik el, hanem sejthetően a megközelítéstől magától is. Nem titkolt és nem is mesterségesen gerjesztett tudathasadásról van szó. A költőnek verset kell írnia, az a dolga. De érdemes-e, lehet-e manapság verset írni? Van-e kinek és van-e miről? Van-e értelme kicsinyes, mindennapi, szürke tucatéletünket líraivá, vers-heroikussá stilizálnunk? E meghasadtságban Fülöp megvetően néz le a verset igenlő énjére. Érvényesnek és lényegesnek a verset nem író lényét gondolja. Paradox módon — de mennyire törvényszerűen — ennek a nem- író-lénynek az anti-verseit kapjuk kézhez a találó fényképekkel is illusztrált kötetbe rendszerezve, míg a verset-dgenlő verseiről nem tudunk meg semmi pozitivet. De hát mi baja van Fülöpnek a világgal, és mi, baja van a verssel? Elsővel talán annyi, hogy nem elhanyagolható mértékben költőietlen, antipoeti- kus. Kicsinyes és mindennapian szegényes, igénytelen, s ezt nem kéne tovább leplezniük szép és mégszebb verseikben a költőknek; nem kéne talán továbbra is falazniuk a hitványsághoz. Meghalt az ihlet, a líraiságot kiröhögi a hétköznap, s a költő sugallata szerint, ezt jól is teszi. Idill című versében rendkívül pontosan fogalmazza meg az előbbieket: A költészettel pedig nem kisebb baja van, mint hogy fölöslegesnek gondolja. A versírás — jelenjék is meg a műben bármilyen súlyosságú üzenet — hovatovább a költők magánügyévé jelentéktelenedik. „Három óra múlva feküdtem le. / Hol voltál eddig? — kérdezte a feleségem. / Írtam négy verset — mondtam én. / Négy vershez három óra kellett? — kérdezte ő. / A versnek nincs ideje — mondtam én metafizikusán. / Négy verset meg lehet írni / egy óra alatt is-— mondta ő.” (állatmese) Kedvelt fogása, hogy a költeményben megjelenhető magasztos tartalmakat visszahelyezi abba a hétköznapi közegbe, amelyben születtek. Feleségek, gyermekek, szomszédok, TV-híradók, „Egy megrögzött dohányos hétköznapjainak” a viszontagságai. Fülöp a legtöbb versében eltalálja azt a kényes arányt, melyet a humorból és poénokból még elbír a vers, s csak ritkán érezzük sületlenségnek, marhaságnak amit mond. Mármost a kérdés: ment-e előrébb Fülöp Gábor költészete e kacagtató-el- keserítő-szomorú-megejtő-banális-bonyolult könyv által? Ügy gondolom, nem. Fülöp költői csúcsteljesítményét ízlésem és megítélésem szerint az Az erdő én vagyok című, 1973-as könyvében, a MARIHUANA 70 című versében érte el. Ebben a káprázatosán megírt, szerkesztett, ömlesztett és szétágaztatott versben minden eszköze, mellyel rendelkezett/rendelkezik optimálisan működött egy egészen fantasztikus hatás kialakításában. Mostani könyve ehhez képest kitérő, a lendület-vesztés analízise. Kinevettük, ki- búslakodtuk, kigúnyoltuk benne magunkat. Mostmár jöjjenek azok a versek, melyek jelentőségükben, megformáltságukban ismét a régi társak (Tolnai, Böndör, Kiss Jovak — Symposion füzetek 02: 1969) mellett jelölik ki szerzőjük helyét és útját. Persze, csak akkor jöjjenek, ha e meglehetősen végletes irányban haladva lehet még verset írni... a szétfeszített függönyön szőlőlé csorog a színpadon előtérben hosszú asztal körülülik a viaszkatonák kezükben hófehér papírlappal csilingelés hallatszik fentről — bablevest esznek az angyalok 766
