Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Tüskés Tibor: Pintér Lajos verseiről
s rá a „válaszod” — ez a fél-rész, mely máséval közös, ez a fél-rész, mely újra jogot ad — a költészet: a lesz, a karraraimárvány-pillanat... (Rajzolj asztalt, házat) Természetesen van (lehet) a megközelítésnek más módja is. A kötet négy ciklusa Pintér Lajos költészetének jelenlegi négy fő téma- és gondolatkörét jelzi. A Gyerekkori ég a múlt emlékképeit idézi, a Ráolvasó a lányra szerelmes verseket fűz csokorba, a Tengerszem, a költő helyét, magatartását, ars poeticáját kereső verseket foglal magába, a Disco of poetry folytatja ezt a gondolatot, kitágítva az „én” és a világ, a költő és a kor viszonyának problémakörévé. Szépek a falusi gyerekkor emlékeit, a paraszti udvar tárgyait megelevenítő versek, melyekben fűzfakosár, ágas- bogas borona, ostor, „tárgy-guernica mozdít picasso-ecsetet”. Eleven, friss hang, ka- maszos fintor villan a lány-arcokat megrajzoló versekből:: „Ahogy a termő fára, / ráolvasok a lányra. / Üjév reggelén kötök / szalagot derekára.” De a legtöbb eredetiséget és erőt a lírai önarcképekben, a költő helykereső mozdulatában, a költészet mai szerepét, hivatását kutató vallomásaiban érezzük. Miféle lírai „én” néz a kötetből az olvasóra? — Pintér Lajos pontosan érzékeli, hogy líránk fordulóponthoz ért: számos hagyomány folytathatatlanná vált, a világ régi, impresszionista megközelítése, az élmény-lira egyeduralma lezárult, költői magatartásban és hangban valami másra, újra van szükség, önmagában is érzi, hogy korszakhatárhoz érkezett, s valamiféle újjászületésre van szüksége: Ki madár létében biztos volt: tükröző vizek előtt állok hátamba sebészkés belevág Ikarosz szárnyat úcsol avat madárnak... (Kinek hajában csillagok) Ugyanakkor mély, belső felelősséget, közösségi elkötelezettséget érez, költészet és idő, líra és történelem kapcsolatát ő is vállalja: „Mit ér itt az ember? vallatom magam” — írja az egyik helyen. Másutt a festőművész képének fölemlegetésével a történelem, a múlt továbbélésére döbbent: „A tóthmenyhért-fehér mezőn / jégmezőn, hol pengeél a don-kanyar / kaszál kaszál kaszál / történelem: vaksi egedről ránküt mégis / a színrózsa fény / csonttá fagyott katonazubbony...” Pintér Lajos ahhoz a fiatal költőnemzedékhez tartozik, amelynek a második világháború, a koalíciós idők, a „személyi kultusz”, 1956 nem megélt valóság, nem közvetlen élmény, csak „tananyag”, s szükségképpen másképp néz a múltra, mint azok, akik benne éltek: nem hisz nagy tettekben, nem lát nagy feladatokat, úgy érzi, nem talál magának elég teret, amit ő megél, már az „Ezerkettedik éjszaka, / már nincs mese —”, Ugyanakkor mély igény él benne a tisztaságra, a szabadságra, a szépségre, s hiszi, hogy nem követi majd el azokat a történelmi tévedéseket, amelyeket az előző nemzedékek. Tán- colók című szép és nagyívű versének két jellemző, kiragadott szakasza: Nézi az ember a táncot, utcákon autóláncot, jönnek a gépek, a népek, hiszik, hogy szabadok, szépek; virulnak virágok, gének s jönnek az aratógépek ... Nézi az ember az éjszakát, az örökös sötét határt — s az egyszer-lesz hazát, hol akkor is ember marad, ha szolgamód nem hajt fejet; nézzük a csillagos eget... 761
