Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Tüskés Tibor: Pintér Lajos verseiről
TUSKÉS TIBOR Európai diákdal PINTÉR LAJOS VERSEI Pintér Lajos verseire akkor figyeltem föl, amikor közvetlenül Kormos István halála után egy nagyon szép emlékező írását olvastam az Űj Írásban. Van így: szépprózája nyomán jegyezzük meg a költő nevét. (Mint ahogy számosán vannak, akik verseskö- tettel kezdik — például Gáli István —, aztán idővel kitűnő prózaíróvá válnak.) Pintér Lajosnak azonban — aki alighanem eredendően lírai alkat — nem a prózájáról, hanem a verseiről akarok beszélni. Az Üj Irás-ban megjelent visszaemlékezés is arra volt jó, hogy megéreztesse: ő is Kormos István „kőikéi”, a Kormos által „fölfedezett”, gyámolított, útra indított fiatal költők közül való. (Korábbi, első kötetét, a Fehéringes folyók-at Kormos István szerkesztette, és nevezetes sorozatában, a Kozmosz verseskötetek közt jelent meg 1975-ben.) Űj könyvében Pintér Lajos két helyen is hódol Kormos emlékének: a Vadréce-torkom, ének-kiáltó-ban nevének kezdőtetűit idézi („Csörtetek réti fű között / arcod törött tükréhez; / csak ciceréltem, dadogtam — / ha K. I., a költő kérdez”), a másik vers, a Kormos István emlékének ajánlott s a gyászhír hatására született Egy boldog nap szomorú leírása a még élő „mestert”, Kormos emberi arcát jeleníti meg: Ragyog a koranyári napban a Rézkakas cégére, csőre — fölpillant: „Ugye kukorékolt? Ugye kottázta: bemegyünk?” Költők, kölkeim, egyetek! — biztat, s gőzölög kakas-leves máris előttünk! Vegyünk a fentiekhez még három nevet a kötetből: Tolnai Ottóét, akit ugyan vezetéknevén említ csak, de nyilván róla van szó, aki „meggyszín fedelű füzetet” hozott neki Párizsból (ki tudja, talán ezért visel az Európai diákdal is meggyszínű kötést és borítólapot?); aztán Szilágyi Domokosét, akinek négy sorát mottóként választja, majd egyénien variálja az Európa-kockakö fölött című versben; és végül Illyés Gyuláét: neki ajánlja Mit ér itt a; ember? című, „e jégcsap időt” faggató versét. Talán szokatlan, hogy egy költő megközelítésére ezt az utat választottuk először: négy nevet emeltünk ki a kötetből, költőtársakét, költőelődökét. Négy csillag, mondhatnánk, — közülük három már fiatalon és végérvényesen „állócsillaggá” merevült! —: Kormos, Tolnai Ottó, Szilágyi Domokos és Illyés. Természetesen nem holmi felszínes „hatásra”, a költői anyag „forrásvidékére” akarunk ezzel utalni, hanem csak jelezni azt az „égboltozatot”, azt a „csillagzatállást”, amely alatt Pintér Lajos költészete megfogant, s amelyhez — legföljebb ezt mondhatjuk még — igazítani akarja igényét, szemléletét, amelyet mértéknek tekint a maga számára. S ha valóban „csak” ennek — „fél-rész”-nek, „feladványának — tekinti őket, bizonyára költészete másik „részén”, amit maga ad hozzá; rajta lesz „kézjegye”: P. L. költő, vagy talán nem költő, hisz a költészet nincs, de készül, de tartás, magatartás, feladat, „feladvány”: ez a fél-rész, amely kiközösít, 760
