Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Oltyán Béla: Párhuzam és eltérés: Illyés és Déry "oratóriumának" világképében (tanulmány)

heroikus” indíttatást, irányultságában, eredményében közelíti (már-már visszakapcsolja) a bizalom szárnyú aktivitás etikájához. Közelíti, de tónusában el is különíti.

Déry számára a kitörés sikerül, de a determináció szorongató gondolatainak vészt jósló terepén való áthaladás következményei a műegész hangulati szférájából nem tüntethetők el nyomtalanul. Azért sem, mert nemcsak gondolatokról, hanem az esztétikai közeget formáló valamennyi elem összsugallatáról van szó. A bizonytalansági tényezők, az „irracionális” jelenlét, a pusztító hajlam, illetve a küzdő életvágyban megtestesülő ösztön-, érzelem- és akaratszférák rétegei, a szorongás közvetlenebb beáramlásának útját nyitják meg.

Illyésnél az antihumánus erők a „szembenéző” tudattevékenységben, a „rágon- dolás” formájában jelennek meg; Dérynéi érvelő, saját igazát bizonyító tárgyiasítás- ban. Az éden elvesztésé-ben a humán pólus emelkedő fekvésű és erősségű futamokkal, s a zárás hangütésével nyer tért, Illyés szinte soronként, kis egységenként is felszínen tartja a jó győzelmének esélyeit, s a nyomaték a csapások következményeit azonnal és fürgén behegesztő emberi szorgalom elpusztíthatatlanságának ábrázolására esik. Dérynéi a tettre szólító egységek közbeékeltek, egük, levegőjük korlátozott, s bár ismételten felhangzik a „tegyük a dolgunk” biztatás, a Káin-i és Ábel-i ösztönre, tulajdonságra való utalás visszatérése, a két sarkpont egyenlő erősségű hangjának, vitájának zárótétele, fő vonulatában egy felívelő, majd visszahulló görbét rajzol, s a küzdelem meddőségének érzeteit is továbbvibráltatja az olvasóban. Illyés a mindennapi élet reális-hangulatú képeit dúsította megelevenítéseiben, Déry egy esetleges világégés látomásos megidézésével sűríti atmoszféráját.

Jól illusztrálhatja ezt, a mindkét műben szerepet kapó lovak és istálló motívumának összevetése. Illyés istállójában az élet kibontakozásának, eszmélésének majdnem idilli közege formálódik; Dérynéi az emberiség „mértékvesztésének”, katasztrófájának lángoló-perzselő modellje, ahol „... hz állatok bársony orrlikaiba csap a láng... És lengő csóvái alatt a kétségbeesett nyerítésnek... melyek a füsttel s a lánggal együtt átcsapnak a zsúptetőn, magukra maradtak az állatok... A lángoló istálló körül a puszta, a gyorsan terjeszkedő absztrakt térség néptelen ... Hamu, hamu, legjobb esetben parázs, melynek nincs éledése”. Illyés egyetlen mozdulattal lép túl az Apokalipszis lovasain; Déry aggodalma elszabadult, pusztító rohamukat asz- szociálja. A két mű érdekes jellemzője, hogy a „lírikus” Illyés az objektívebb, a külvilág szerkezetéhez idomulóbb, s az „epikus” Déry a szubjektivebb, a végletesebb ábrázolási elemeket, az epikus-drámai megelevenítéseket saját sorsának tényeivel, értelmezéseivel párosító módszerű. Nyilvánvaló: egy kételyekkel terhes írói világkép éppúgy hatásos esztétikai teljesítménnyé formálódhat mint egy derűlátó, harmonikusabb szemléletű. S talán az is: eddigi összehasonlításunk nem is ily irányú értékkülönbség tevésre, hanem a két mű jellegének értelmezésére vállalkozott. Megtehető ez azért is, mert mindkét írás megfelel alkotója egész pályájára jellemző igényességének, kifejezőerejének. S ahogy Illyés megteremti a jó legyőzhetetlenségét sugalló gondolat- és hangsúly-arányokat, Déry is megtalálja az őriző értelemnek agresszív magabiztossággal visszafeleselő erőket is fősodorba rántó fogalmi-nyelvi, képi s akusztikai képleteket. A kétoldali megvilágításokban a párhuzam és ellentét, az egyes álláspontok s az eltérő poétikai minőségek váltásaiban, visszatéréseiben, a remény ívelések és szemhatár zárulások izgatott, illetve kihagyó lélegzetvételében, a megszakítottság és folyamatosság, a ritkított sűrített ritmusú ismétlődés, a hullámgörbék ellentét egységének esztétikai rendező elvei munkálnak, s ötvöződnek tömör közeggé.

S úgy tűnik: a műegész összhangzatának síkján a küzdelem egyenlő esélyének mérlege (bár hajszálnyit, s alig észrevehetően) Dérynéi is a humán gyakorlat, az élet javára billen. A lineáris szerkezetben az egyenlő esély záróhangja nem kizárólagos vagy semlegesítő erejű. A monologikus formájú, biztató felhívások tömbje a lineáris vonulat 4. negyedében, közvetlenül a rövid lélegzetű kétely-tónusú befejezés előtt jelenik meg, s a csökkenő hit véghangjaival együtt ez is továbbzeng. S bázisát erősíti, hogy a humán tett érvényének gondolata a vertikális rétegeződésben (s a „morális tartalomban”) központi nyomatékú. S a Szembenézni egész szervezettsége,

746