Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Oltyán Béla: Párhuzam és eltérés: Illyés és Déry "oratóriumának" világképében (tanulmány)
rezdülések millió és millió példája, hatalmas sodrású, az életet, a föld sorsát befolyásoló áradattá növekedjenek. Műve (40. oldalán, véletlenül vagy tudatosan 10 bekezdésben megfogalmazott) „tízparancsolatának” summája szerint: egy hiba megszüntetése, egy jaj elnémítása, egy ártalmas, hazug hang leintése, egy tévedés beismerése, egy hatalmaskodó rendreintése, egy éhes száj megcsitítása: „...minden ami a világnak valahol örömet ad, a csók, ami addig nem volt, a gyermek, aki most lett, lépcsőfok mind, mind fölfelé”, a jó térnyeréséért, győzelméért. A világon átszáguldó rideg szélfuvallatokkal ellentétben, oltogassunk naponta a humánum forró kötőanyagával. Egy etikai kódex önmagában még nem irodalom, de Illyés bevallott célja nem egyszerűen a „gyönyörködtetés”, hanem az esztétikai közegben zengőbbé izzított, etikai aktivitásunkat ébresztő szó kimondása. „Nem vers az, ami nem mutat valami megoldást a tisztázás felé — mondja —, mely egyben nem ad” „gyakorlati tanácsot” is. S művében a tettek elkerülhetetlenségét sugalló eszmerendszer részérveinek mozaikszerű elrendezése, nagyobb távon is egymásnak felelő összecsengése, a logikai egységek helyzeti energiája, dinamikájának ritmusa az esztétikum egyik fő forrásává válik. Az „oratóriumi dialógus” e teljesítményét Béládi Miklós Illyés „testreszabott formájának” nevezi, ahol „... az érvelés megkívánta tömörítés és a bonyolultabb eszmefejtegetés kívánta összetett alakzat, kérdés és felkiáltás sűrű váltása... egyetlen műedényben találhat helyet és szerepet.” (Érintkezési pontok Bp. 1974. 338.). S a változatos elemek nemcsak a mélységi kiterjedés, hanem a lineáris kibontás szerkezetében is a feszes egymásraépülés szálait csillantják. A kezdés után, a feltett kérdésekre elhangzó érvénytelen válaszok közé Illyés először csak a kétely és ellenkérdések nyugtalanító kis ékeit iktatja be, míg kiderül: a hamis következtetéseknél még az „ősi semmi”, a Káosz is ígérőbb. S ez az a pont — mondja a költő — ahol „olyan puszta szírt csúcsára” értünk, „ahonnan az előző, illuzórikus válaszok csapdájából nincs tovább. Maga e végső szirten veti meg a lábát, hogy a mélybe zuhanás előtt, most már a helyes cselekvés lehetőségének és szükségességének próféciáit mondhassa el. Mindez: a gondolatok arányosító áramának, a nyelv, képek plasztikussá formáló közegében jelenik meg, egyaránt tükrözve az írói világkép, jellem, ars poétika s a tehetség természetének sajátosságait. Illyés bonyolult eszmei, emberi, társadalmi viszonylatok árnyalt, ellenpontozásos megjelenítésére vállalkozik, írói módszere, a fővonalak markánssága mégis egyértelmű, szilárd, körüljárható tömbként mutatja fel szemléleti világát. A mű térsíkjában a jó és (a veszélyt hozható) rossz pólusa a lent levő dolgos kicsinyek, s a fent, az atombomba nyomógombjánál lévők (háborúra spekuláló hatalmi helyzetűek) ellentét-párjában jelenik meg, egyszerre utalva Illyés társadalmi látására, s a folklór, a népmesék képzetköreiben való gondolkodás jellemzőire. A rossz elszabadulásának megfékezéséért „azokba a szikla- fészkekbe” kell eljutni, „ahol ükanyáink sárkányt gyanítottak” — mondja — s képvilágában: a legkisebb fiú elindulása, a sárkánypaloták megmászhatatlan de mégis bejárt, meghódított lépcsőfokai asszociálódnak. S mindent átfogóan: a paraszti sors kerete, „a népi látás” ölt irodalmi formát. A kiszámíthatatlan veszély és folyamatos elhárításának dinamikus képlete a villám, jégverés, fagy, aszály, árvíz, földrengés metaforájában, illetve a pusztulást „fürgén” jóvátevő munka vitájában testesül meg. E párviadal esélyeit tekintve, a szerkezet egésze, a vonalvezetés nyomatéke mindenütt e munka, a világfenntartó milliók erejének elementáris legyőzhetetlenségét emeli ki. E szemlélet és hangsúly, a népi ihletés és tömörítő plasztikusság szerves egysége a tételesen fogalmazó miniatűr egységekben is megvalósul: összefügg a világ! És gyümölcs és levél megjátszhatja magát, hogy ők viszik a fát: levél s fa addig él s akként, hogy a gyökér enniök föl mit ád! 742
