Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Kabdebó Lóránt: Illyés Gyula - Szabó Lőrinc. Kettős tükör (tanulmány)
jellemző tárgyilagos voltának megítélését; Szabó Lőrinc ekkor már inkább csak dacból vállalta magára, hiszen egy fél évtizeden át ez volt mellőzésének oka és mentegetése is, éppen ezt a pejoratív értelmezését hatálytalanítja Illyés nagy esz- széje, hangoztatva a Szabó Lőrinc-i költészet társadalomalakító indulatosságát, az ő költészetének is valóság- és természetelvűségét.) Az illyési egészre-tekintő, didaktikus-tájékoztató költői meditációval és példabeszéddel szemben a Szabó Lőrincé a részletek felé törekvő, a még ismeretlen felé hatoló, szétbontó. Szabó Lőrinc metaforáját folytatva: Illyés a rózsát leírva épen megőrzi azt, és ugyanakkor a világ rendszerében elfoglalt helyzetével is tisztában akar lenni; Szabó Lőrinc újabb és újabb részletekre kíváncsi, a rózsa szirmait, utána a porzót, és a többi alkotórészt figyeli, sőt nagyítót, mikroszkópot vesz elő: „mikroszkóp alatt a lélek — érdekli, és: — a bors keresztmetszete”; a kíváncsiság hajtja, a ,mi ez’, és .miért lett’ kérdései izgatják. És csak ritka pillanatra, az „elképzelt halál” távlatából tudja a világ egészét egybelátni, de ezt a végső fennséges látomást is, ahogy teheti, felbontja, mint ahogy a Tücsökzenét is továbbírja, épp ekkor, 1956 őszén, 1957 tavaszán, hogy a Helyzetek és pillanatok rajzával szedje szét a „rózsát”, az „elképzelt halál” állóképét, mert „Az örökkévaló világnál többet ér egy perc életed.” Az önjellemzésül használt két kifejezés, az „individualista” és a „doktriner” kettőssége, sarkítása így értendő tehát: költészetében az élet teljességére az analízis mélységében nyit rá, a szintézis rálátása inkább költői konstrukció, az élet kimerevítése, a mozgás, a változatosság a részletekben, az egyedi alakulásban van, a világ egésze csak egy színpad, dekoráció, önmagában néma, érzéketlen, idegen, halott és felfoghatatlan. Illyés költészetében ellenben minden jelenet egy folyamat része: a történelem terméke és egy-egy közösség — magyar költő esetében a Magyarok — életének mozzanata. Meghatározott, és behatárolt. Szabó Lőrinc az élet jeleneteinek személyes voltát, esetlegességét leltározza, ebből következtet az embernek mind a szabadságára, mind a szükségszerűségére. Axiómája így — „Egy perc örömöd többet ér, mint a Föld minden szenvedése” — nem az élvezetek öncélú hajhászására buzdít, hanem éppen a szenvedéseket magára vevő, mégis magára maradt ember reménykedését sóhajtja el, a „perc öröm”, „a derű órái”-nak számolására, keresésére indít. Nem mások ellenére, nem mások nélkül, hanem mindenkinek — tehát közös — célul tűzve ki a tünékeny, pusztuló, pillanatnyi harmóniát. Ezáltal a Szabó Lőrinc-i személyesség valóban társadalomalakító szuggesztiójú. Illyés esszéje épp ezt a jellegét igazolja vissza :„Szabó Lőrinc azok közé a különben nem túlságosan gyakori költők közé tartozik, akiknek életműve egyben életregény. Ilyesminek első föltétele a koraérettség, a második a mindenkori gyors kifejezőképesség, továbbá: szoros kapcsolat a világhoz, kellő ego- centrizmussal s túlérzékenységgel súlyosbítva... Gyűjteménybe állva mi mássá válhat az ilyen líra, ha .anyagát’ a társadalom szikráztatja ki, mint izgalmas, mert kettősen is hiteles leleplezésévé az egyénnek is, a világnak is?” De éppen e jellegének ismeretében világosodik meg e két költészet egymást keresztező, egymást kiegészítő volta: ennek a különbözésnek az ismeretében realizálódhatnak — most már a tárgyilagos különbségtevés, a tematikai kiindulás jellemzésének fogalmaiként — a közösségi és az individualista megnevezések. Ez a különbségtevés önmagában még nem hordozhat értékítéletet is. Ugyanis ugyanannak a valóságnak a kihívására, ugyanolyan társadalmi igény kielégítésére született mindkét költészet. Hiszen a köztudat is együtt látja a két költőt, ők maguk is mint egymást kiegészítő költőpárost tudatosították. Ha mégis a különbségtevés eszmei szempontú értékkülönbséget is maga után von, ez nem költészetük jellegéből —, kiindulásából és módszeréből — hanem következtetéseiből eredhet. A társadalmi-történelmi tehetetlenség elismerésénél mindig is többet jelenthet, nagyobb ösztönző erőt sugároz ugyanis a változtatás vágyának megszólaltatása, egy nép sorsának átélése. Ugyanakkor — és ezt hangsúlyoznám — az a költői-írói alkotói módszer, amely a Szabó Lőrincé, az individuális élmény, mint kiindulás nem szükségszerűen kell, hogy társuljon az őnála megmerevedő-kijegesedő —, csak a magányos emberre visszautaló — következtetéssel. Az individuális témára épülő analízis ugyanis az övétől különböző következtetést vállaló költői művekben is kivirágozhatott, 735
