Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Ferenczi László: Illyés Gyuláról (esszé)
Bretonról, Aragonról, Eluardról esik szó majd, Tzara új, még befejezetlen versét említi. „Megkérem, hogy azért olvassa fel; legjobb mégis az egyenes út. Notesz-lapokat szed elő zsebéből, a dívánra telepszünk. Kántálva, egy kicsit Babits szavaló modorában olvasni kezdi, majdnem fél óráig olvassa a hosszú verset, amelynek valóban van témája is, értelme is, és amellett szép is; spanyol témája van. Gratulálok hozzá, végre megérkeztünk, tökéletesen értjük, ismerjük egymást.” A hűség két oldalú. Nemcsak Illyésnek kellett hűnek maradnia Tzarához, hanem Tzarának is Illyéshez. III. Illyés több ízben is nyomatékosan figyelmeztet az eredetiség igazi természetrajzára: „Eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több ...” (Babitsról a fiataloknak.) Illyés az ún. eredetiségnél mindig többre becsülte az egyetemességet. De van-e az egyetemességnél meghökkentőbb és teljesebb eredetiség? Ha három, egyszerre konkrét és szimbolikus névhez kellene kapcsolni, Illyés hűségének és egyetemességének megtestesítői: Tzara, Babits és Petőfi. De Illyés nemcsak a magyar és világirodaimat látja és láttatja egységben, hanem, és ez legalább olyan lényeges, a magyar irodalmat is. Az olyan kérdések, mint Petőfi vagy Arany, Ady vagy Babits, Németh László vagy Márai, Móricz vagy Nagy Lajos, Déry vagy Veres Péter stb., stb., értelmüket és érvényüket Illyés példája és tanítása nyomán vesztik el. Nem mintha valaha is a különbségek eltüntetésére törekedett volna. Éppen ellenkezőleg. Csak Illyés, a moralista meg volt győződve arról, hogy a vita erősít, ő maga szenvedélyes vitázó, és legtöbbször azokkal vitázik, nyíltan vagy rejtve, akiket legjobban tisztel: Babits, Kosztolányi, József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Déry, Lukács György stb. Szerinte a vita nem elválaszt, hanem közel hoz. Illyés az „és”-en belül vitázik, sőt, olykor, éppen a polémiával teremti meg vagy próbálja megteremteni az „és” lehetőségét. Illyés lényegében újraírta a magyar irodalom történetét. Amikor megfellebbezhetetlenül leírta az „és”-t Petőfi és Arany közé, akkor éppen az eltérésekre figyelmeztetett, az árnyalatok, a hangsúlyok különbségére az azonosban. És így mutatta meg az azonosban az eltérőt, a Nyugat nagy nemzedéke, és saját nemzedéke esetében is. És így láttatja önmaga összetéveszthetetlen és elkülönítő jegyeit az az író, akinél aligha írtak lelkesebben (és értőbben), a tanulás ihletével is áthatva (mert „minden jó hatás: erősít”) Szabó Lőrincről és Déryről, Maráiról és Németh Lászlóról, nem is beszélve Babitsról vagy Kosztolányiról. Béládi Miklós — akitől akkor is merít ez az esszé, amikor éppen nem hivatkozom rá — írja Illyésről: „Illyés nem .ihletett költő’, sem a romantika költőeszménye, sem a modern felfogás szerint”, mert mindig nagy szerepet szán „az értelmi alakításnak, a szigorúan logikai rendezésnek.” Raciine-ról a legszebb magyar esszét Illyés írta. Sőt, azt hiszem, hogy országhatároktól függetlenül, ő írta az e századi legszebb esszét az Atália költőjéről. Pedig olyan versenytársai akadtak, mint Franqois Mauriac vagy Michel Bútor. Illyés a magyar költészet tapasztalatai alapján beszél Racine-ról, egy olyan költészet tapasztalatai alapján, ahol klasszicizmus, legalábbis a fogalom 17. századi és francia értelmében, sohasem volt. „Sok ember számára ... a klasszikus mű olyanféle alkotást jelent, amelyben az idejét múlta külső forma agyonnyomta az iró mondanivalóját; a telearanyozott héjban rég elpusztult az élet. Szemben a romantika alkotásaival, amelyekben csak úgy szaglik, porzik, dübörög az élet meg a szenvedély. Mert azokban az író szabadon, korlátlanul mondja azt, ami eszébe jut. 730
