Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Ferenczi László: Illyés Gyuláról (esszé)
Holott a jó klasszikus műben az élet szintén benne szaglik és zajlik, de nem úgy, ahogy az író hangulata diktálja, vagyis nem szeszélyesen és alaktalanul, hanem a művészet kemény törvényeibe zárva. Mert — hasonlóan a kazánba fogott gőzhöz — azokban tud csak igazán feszülni az élet meg a szenvedély! Az igazán nagy klasszikus műben a mondanivaló majd szétveri a keretet; abban az eresztékek épp csak hogy megtartják a bennük sustorgó életet: abban a tartalom tökéletes arányban van a formával. Mert milliméterre a csordulásig megtölti, de úgy, hogy mégse loccsan el belőle egy cseppnyi sem.” 1949-ben írta ezt az esszét. Egy régi polémia folytatása volt, a harmincas évek sámánoskodói ellen. És egy új polémia kezdete, a sematizmus ellen. Ez idő tájt hangsúlyozta: a Lúdas Matyi fennmaradását annak köszönhette, hogy „művészileg hibátlan”. Racine „szerelmi költészete azért olyan páratlan erejű, mert — tárgyilagos formában mint valaminek a része szólal meg. Nem váratlan vallomásként, egy költő mondja el, hanem egy-egy olyan hős, akit teljes mivoltában ismerünk”. Racine-ról beszél Illyés vagy önmagáról? Racine-ról is, de bizonyos mértékben önmagáról is. Mert kevesen írtak olyan bensőségesen szép szerelmes verseket, mint Illyés. És kevesen tudatosították annyira, mint ő, aki a szürrealistáktól az érték-teremtést tanulta, hogy a szerelem nemcsak joga, hanem kötelessége is az embernek önmaga megalkotása érdekében. Még utolsó versei egyikében is erről beszél, a Táviratok című kötetében. „Az állatoknak nem boldogság a nemi egyesülés. Rettegve készülnek rá, szenvednek tőle, utána pedig — nézd a kutyákat, mit kell utána szenvedniük. S az áj- tatos kabócák! Az ember az egyetlen igazán speciálisnak mondható species, amely úgy-ahogy már állati korszakában orvoslást keresett. Meglehet, hogy egész emberi útját — észlényi fejlődését — ennek köszönheti. Szemben az ítélettel, hogy fájdalommal szaporodjék s verejtékét törölve táplálkozzék.” A vers címe — Egy szenvedő szerelmesnek. A címe miatt tudjuk, hogy szatíra. Mint minden jó szatirikus vers, didaktikus is egyben. De túl a szatírán, és didaktikán, Illyés verse himnusz a szerelemhez. Illyés szerelmi költészete is „tárgyilagos formában mint valaminek a része szólal meg”. Egy „véget-nem-érő költemény” (Éluard) részeként. Mert kevesen tudatosították annyira, mint éppen Illyés, hogy a szerelem csupán az értékek egyike, és hogy veszedelmes öncsalás áldozatai leszünk, ha más értékekkel összekeverjük, vagy azok helyére állítjuk. Illyés műve szenvedélyes felszólítás, hogy méltó értékrend- szert alakítsunk ki, és hogy ennek az alapja az élet. „Az írónak nem a maga, hanem az olvasói dolgában van föltárni valója” — írta a Fekete-fehér előszavában. Voltaire-i mondat, Voltaire aláírhatta volna, és nem csodálkoznék, há egyszer, Voltaire életművének bejárhatatlan dzsungelében a párjára akadnék. Noha Illyés, egyik megjegyzése szerint, a francia 18. századból legjobban Rous- seau-t becsülte, mégis inkább Voltaire-i, mint Rousseau-i alkat. „Az írónak nem a maga, hanem az olvasói dolgában van föltárni valója.” Vagy: „A nagy önismeret elsősorban nem fecsegésre, hanem pontosságra, azaz önuralomra késztet.” Illyés természetesen beszélt önmagáról. Versben, naplóban, önéletrajzban, publicisztikában egyaránt. A végsőkig szenvedélyes volt, „minden düh az enyém” — írta, de mégis, (vagy éppen ezért), tárgyát, témáit mindig distanciával kezelte. És ez nem az azonosulás hiányából vagy kétértelmű, ironikus vállalásból fakadt, hanem az azonosulás és vállalás biztonságából. Abból a biztonságból és tudásból, hogy megfelelő távolságból nézve a dolgok fontossága ugyan.nem csökken, arányaik viszont annál inkább érzékelhetők. Illyésnek azt a — mint maga mondja gyermekkorában megtanult — szemérem- érzetét csodálom leginkább, melynek hiánya oly sokszor zavar a Rousseau utáni világirodalomban, gyakran még a legnagyobbaknál is. Terjedelmében is hatalmas, 6 731
