Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Ferenczi László: Illyés Gyuláról (esszé)
Nem várta a feladatokat, eléjük ment, megkereste őket. Évtizedekkel a Magyarok napló jegyzetei után a Teremteni című versében ezt így fogalmazta meg: „Halandó szemmel fölfedezni a teendőmet, az éppen rám. várakozó dolgot.. „Elfogulatlanság” — mondja ki a varázsszót Bélád! Miklós egyik kitűnő tanulmányában, és meg is magyarázza: „Az elfogulatlanság Illyés esetében legtöbbször azt is jelenti, hogy mindennek a végére akar járni. Nem ismer tiltott területet és nem fölösleges fáradtságot, ha megismerésről, új tudásanyag elsajátításáról van szó.” És pontosan emiatt a tulajdonsága miatt lehet és kell majd megírni az Illyés Gyula és százada című könyvet. Örökös tanulásban és tanításban telt el ez az élet, állandó készenléti állapotban, — és mégis, vagy éppen ezért, a művet valami hallatlan, definiálhatatlan elegancia jellemzi. Az „örök igazságokat” kereső Pascal híveként Illyés a legidőszerűbb, a leginkább perchez kötött aktualitásokról időtlen derűvel tudott beszélni, és az időtlenben, a rég-befejezettben is meglelte a naphoz szóló tanulságot. .. halandó szemmel fölfedezni az örök végezni valót: megszólaltatni a jövendőt, mely már halállal vitáz, ügyesen és értelmesen babrálóan és parancsolón". „Fölfedezni” — ennek a költészetnek egyik kulcsszava. És társulnak hozzá a „megfigyelni” és az „ellenőrizni” szavak. Milyen jellemző, amikor azt írja, hogy „a dallam ne a vért pezsdítse, inkább tűnődésre indítson”. Szövegösszefüggésükből kiszakítva idézem ezeket a szavakat a Csizma az asztalon című könyvéből. De azt hiszem, hogy nem hamisítom meg őket. Beletartoznak a fölfedezni, megfigyelni és ellenőrizni képzetkörébe. A cikcakkokban futó, a cikcakkokban építkező figyelmeztetése önmagához és olvasóihoz minden könnyű siker, minden könnyű lerészegedés, és minden könnyű panasz ellen. II. Béládi figyelte meg: „Illyés mintha hírből sem ismerte volna” a „hazaiság és európaiság hasadását”, mely az életműveket „torzóvá” csonkítja. Nálunk is, másutt is. Mert ez a kettősség vagy hasadás nemcsak a magyar irodalom sajátossága, adottsága, szenvedése vagy betegsége, hanem annyi más ún. kis nép vagy nemzet irodalmáé is. Az „elfogulatlan” Illyés mintha hírből sem ismerné azt a hasadást, melynek annyi jelét tapasztalhattam például Belgiumban, francophone vagy vallon írókkal beszélgetve, vagy műveiket olvasva, mert az elfogulatlanság öntudatot és magabiztosságot egyaránt feltételez. Elfogulatlanság, öntudat, önbizalom nem vele-született vagy örökölt tulajdonságok. Megszerzésük, elsajátításuk hosszú, folyamatos és mindig megújuló erőfeszítés eredménye. Belső felszabadulásának történetét Illyés több fontos szövegében is elmondta, elmagyarázta. „Anyanyelvemet erős tájszólással tanultam meg beszélni. Egy igen, ahogy én ejtettem, nemcsak vidéki, hanem pusztai voltomat is leleplezte: azt, hogy a parasztságnak is legalja rétege a világom. Holmi néger bőr volt rajtam, sárga csillag. Franciául azért kezdtem el tanulni, hogy megszólalhassak. Mert a szóejtésemre ütött bélyeg hovatovább teljesen a szavamat vette. Azt fumdáltam ki tehát, hogy franciául nem vevődik észre, hogy pusztai vagyok. Legfeljebb az, hogy magyar. S mint ilyen 725
