Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XXIX. (életrajzi esszé)

n-án ? A kolléga kissé megreszelte a torkát, öreg galambként bugyborékolt egyet- kettőt. A gráf egy centiméterrel lejjebb eresztette egyik vállát... Most! De nem... ez volt az egész... Újabb gairattforgatás, előbbre hajlás, két kezét ösz- sze, rá egy kis mosoly, s most — szorgos manesdö-rzsöl'és, mint a medvénél: — Kegyelmes uram . .. Ha meg méltóztatna engedni... egy erdélyi újságíró ... A csontos hát előttünk poífát kap, mintha portásféle volna, aki külön őrzi a test elejét: a kolléga elakad, elnémul. Mi lehet a Dunán? Láibujjhegyre ‘ágaskodom. Semmi. Még csak hajó se megy. Ah, most!.... Száraz ágkarja kinyiül ... — a cigaretta kobakja leesik.. .'Barátom harmadszor gyürkőzik neki: — Ha meg méltóztatna engedni. .. Egy nyilatkozatot. .. Na, most megmondta. Miért ne mondta dolina meg? Azért, mert Bethlen hátra se fordult? Ö nem fordult hátra, de azért ez beszélhet. Ez is egy érintkezési forma, sőt esetenként nagy megtiszteltetés. Ah, de most lesz valami! A levegő megrezdül. Ismét csak millimétereikkel ugyan, de mindegy, most a fej.. -kissé balra, aztán kissé jobbra ... Igaz, alig mozdult, de megvan az értelme, itt a felelet: Nem.”

Később, ahogy a kolléga „visszanyeri hangját és mindennapi emberábrázatát”, csak ennyit mond, magyarázatul: „Gőgös, rém gőgös!”

Valóban, „rém gőgös” volt. Horthyt egyszerűen bábjának tekintette, saját „udvarát” lenézte, fütyült a közvéleményre. Ünnepi fogadásokra díszma- gyairba öltözött feleségével ment, vadászatokra — még ha a kormányzó jelen volt is — a szeretőjével. Becsülte azokat, akik nem kértek és nem hajbókoltaik, de hasznosnak az olyanokat tartotta, akiket megvethetett. Az ő „uralkodása” alatt sokan voltak, akik át sem léphették a Sándor-palota küszöbét, raolha szabad jiárásuk volt a kormányzói rezidenciában. Wimdisdhgraetz hercegről a frankhamisítás után kinyilatkoztatta, hogy igazi úriember, de gondosan távol tartotta magától. Teleki Pált kinevette a cserkész rövid-nadrágjáért, de barátai közé számította, csakúgy, mint ádáz ellenifeleit a politikában: Sigrayt, Pallavi- cini Györgyöt. Tulajdoniképpen micsoda? Hogy nem „horthysta”, az bizonyos. Nem. is „fajvédő” nacionalista. Titkos királypárti? Talán. „Följebb” nem kívánkozik, Horthy posztja neki bizonyosan „lejjébb”-et jelent... Elsősorban — vagy tán kizárólag — arisztokrata; abból a régi fajtából, amelyiknek félig sport, félig felelősség a politikum. A szó szoros értelmében a „történelmi osztály” képviselője, a „taszilokrácia” az ő számára söpredék, rosszabb, mint a többi. Százkétszáz -évvel előbb valóiban nagy államférfi lehetett volna, erényei, képességei és bűnei idegenek voltak a-bban a korban, amelyben politizált.

Tudta, hogy bánjion el a legitimista gráfokkal, hogy törje össze a „csizmás” Nagyatádi Szabót, miként tegye kezessé Peyer Károlyt. De már az „új emberrel”, Gömbössel nem -tudott mit kezdeni. Visszacsalogatta az ellenzékből, államtitkárrá, miniszterré tette, tűrte az intrikáit, pedig tudnia kellett, hogy a hatalomra tör. Mintha félt volna tőle. Vagy egyszerűen csak nem tudta az ellenszerét.

Tíz óven át övé v-olt a legfőbb hatalom az országban. Talán csakugyan nem gondolta komolyan a lemondást, formálisnak és időlegesnek” szánta. Meglehet, hogy mindazt, ami a 33-as -bizottságban történt, valóban csak „sakkfig-unálk lázadásának” tekintette. Csakhogy ekkor már bomlófélben volt a „kisebbik rossz” elvére alapozott egyensúly, Horthy pedig, aki a lemondást elfogadta, valójában maga is „lázadó sakkfigu-ra” volt.

De Bethlennek eszébe sem jut bukott emberként viselkedni. Amikor augusztus 24-én majd bemutatkozik az új kormány az Egységes Pártban, nyersen és gőgösen kioktatja őket: „A vágányokat lefektettük, és ennek a kormány713