Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

ból öt szegény ember magatehetetlen, magányos öreg leginkább, aki szűk nyugidíjára kénytelen utalva lenni. S ha most (fölsorolom, takarékpénzüket a parasztok mire költik, Uraságodat olyan bonyodalmakba zavarom, melyet magam is technikai iskolázottság híján föloldani nemigen segítek. Pénzüket ölik pediglen rádióba, televízióba, mosógépbe, porszívó- és padlókefélőgépbe, 'kerékpárba, motorkerékpárba, gépkocsiba. Még Horac is könnyebben eligazodott volna az Ür korában, mint Kegyed az enyémben.

Az ország minden földműves családjának van rádiója, ahova a villanyt bevezették, televíziója, mosógépe majdnem a felének van, a gépkocsik évente szaporodnak, egy családban már több is a bicikli.

A fejlődés ilyen rohamát jelezve (hadid közöljem, nekem ifjúkoromban még biciklim sem volt. S Iha nem is túlságos komolysággal, apám azt mondta: „Vagy a bicikli, vagy a gimnázium! Válassz!”

Jaj, de jó lenne, ha a valóság olyan fényes lenne, miként azt előadtam! Mögötte rengeteg munka látástól vakulásig. Mennyi vesződség, öreges erőfeszítés, kétség, ihogy nem csupán konjonktúra-e ez a háztáji jómód?

— A rendes embernek fontos a tartalék. £Most nincs földszerzési vágy — mondja Ambrus Kálmán.

Nagy István veje -azt mondja:

— Azok a fiatalok, aki/k a téeszben vannak, vihetik még a háztájit.

Tima Lajos válasza:

— Az állam támogatja, nem segítene, ha nem érné meg, nem adná a tehenekre azt az ötezer forintot. Az én korosztályom még csinálja, Iha mozgékony a feleségük. A fiatalok? Azok nem szeretnek etetni. Utánunk befföllegzett.

— De he ám! — szól -közbe Nagy István. — Annyiba kerül, nem érdemes használni.

Mind a négy emberre jellemző a véleménye. -Pista bácsiból a félparaszt, féliparos beszél. A tanácselnökből a jósló, -plánumos elvtárs:

— Ha már minden megvan, akkor leépítik. (Ez egy átmeneti érdekállapot, kérem. Tizenöt-húsz év után jelentkezik a leállás.

Olyan háborús világhangul-atban írom ezt a -Tekintetes Űmak, melyhez képest csak gyomlálok és dohányzóim. Ki tudja, mi lesz kétezerben?

Jönnek mindenféle vénasszonyok, előszedik a konyhaszekrényből az ételreceptek mellől a fűszerszagú, rongyos, sárga könyveket, s világvégi károgás- sal készülődnek halálukra, ijesztegetnak, a politikusok izgatnak és nyugtatgatnak, mi meg reménykedünk, mintha meg -sem történhetne, dolgozunk, nem- zünk, éljük mindennapi életünket. Én még emlékszem a -bobai bombázásra, a mibályfai harcot is elképzelhetem, gondolván, abból a nyugati fegyverropogás- ból a mihályfai is hallatszott, amikor a néimet páncélvonat ingázott Ostffyasz- szonyfa és a Cimca cetli hídja között, mert továbbmenni a fölrobbantott sínek miatt nem tudhatták, s meghaltak hetvenen, valamennyien. Vagy talán oda sem figyeltem a harci zajra, mert égett a szülőfalum, Felsőiszkáz? Most itt, Mihály- fán még közös sírban a németek, fegyverrel, robbanóanyaggal együtt, s ez ideig ehhez a tömegsírhoz senki -nem mert nyúlni. Két lánygyermekem, hála Istennek, a háborúról semmit sem tud és bízom, a sorsuk megkíméli őket, mint ezeiket a sömjiéni, mihályfai iskolásokat is.

Reggel óta esik a márciusi eső, fölveri a -föld- és nüvőnyszagot, a -böjti széllel arcunkba vágja. A -déli esőben mentünk a diákok étkezdéjébe, a valahai Mün- nich-kastélyba ebédelni. A Vidos- és a Münnidh-fcaistély olyan közeli, hogy arra

696