Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)

— Akkor itthagyom az üres papírt — mondta Káló.

— Hagyja csak.

Amikor Frank hazaért, a sajtmester háza már sötét volt. Csak az ő szobájában égett a villany, bevilágítva az előszobát s valamelyest a verandát is. Lábujjhegyen lopakodott befelé. Az előszobában futó pillantást vetett a szemben lévő nyitott ajtóra. Ott lakott a sajtmester lánya. Frank megállt s hallgatózott. Az oldalszoba mélyéből finom szuszogás hallatszott. — Csapda ez, vagy egyenesen kihívás?... Bátorító jelre várt, jelzés azonban nem érkezett, ö is nyitva hagyta az ajtaját. — Ellencsapda — gondolta. Gyorsan levetkőzött, leoltotta a villanyt és lefeküdt. De sokáig nem tudott elaludni.

Az a bizonyos óvatlan pillanat, amire még a műemlék ház emeletén, majd később a nyugati városrész lakótelepén egyre türelmetlenebbül várt — még nem jött el. Az utóbbi időben már úgy érezte: hiába írja másnaponként a riportjait és a cikkeit, semmittevés az élete. Gyakran eljárt italozni, többnyire magányosan, mert részeg állapotban a kollégái között könnyen megeredt a nyelve. Szívesen felhozta — bár nem kérkedőn —, hogy gimnazista korában bokszolni járt, sokat beszélt a pesti szerkesztőségi életről, egyszer vagy kétszer az apai ág francia származását is megemlítette, a hatalmas vagyont, amelynek egy töredékét a francia állam Leon Blum pénzügyminisztersége idején csaknem kifizette az örökösöknek. Asztaltársai többnyire egykedvűen hallgatták az elbeszéléseit, vagy alattomos kérdéseket tettek fel, de Frankot még csak zavarba hozni se lehetett, mert nem hazudott. Délutánonként inkább a Százévesnek nevezett borozóban üldögélt, helyet adva maga mellett a pádon egy-egy szelíd alkoholistának, akik a poharat a tenyerükben szorongatva kérdezés nélkül elmesélték, hogy mi történt velük az életben. A valóságnak és a vágynak a sajátságos keverékei voltak ezek a beszámolók, arra jók, hogy Frank eltűnődjön magában: régóta eszébe se jutnak a régi álmodozások, abból az időből, amikor még csábította az erő és a hősiesség. Hol volt már a távoli tengerek kékségében lebegő kis lélekvesztő, vagy a kettős fedelű repülőgép, amivel képzeletben fantasztikus mutatványokkal kápráztatta el az embereket...

Otthon órák hosszat a szemben magasodó hétemeletes bérházat bámulta, amely hajszálra olyan volt, mint amilyenben ő lakott. Tekintete fennakadt a kosár alakú erkélyek valamelyikén, vagy lebámult a játszótérre, a fagyott, sárga kavicsra, az üresen tátongó homokkutakra, a hinták hidegzöld vasvázaira.

Mikor is történt?

Frank a sajtmester ágyában elveszítette az időérzékét. Mintha beivott volna, csak arra emlékezett, hogy a könyvállványhoz lép, a rejtekhelyről előveszi a pálinkásüveget, és meghúzza. — Ebédre berúgok — bizakodott —, és így fogok kimenni az anyósom elé az állomásra ...

Helga várakozó alakja átderengett az ajtó katedrálüvegén.

— Levelet kaptál.

Beállt a szokásos csönd.

— Behozhatom?

Helga kipirulva állt a felvirágozott szobasarokban. Magával hozta a párolgó marhahús illatát. Karcsú volt és elégedett.

— Szép bélyeg. Letéphetem a kislánynak?

— Tépd csak.

Helga leszedte a bélyeget és visszament a konyhába.

Frank a levelet felbontatlanul a fiókba dobta. Társulati meghívó volt az ismeretterjesztőkhöz.

Helga idegesítően csörömpölt az edényekkel. — Beadta a derekát, és most dühös — gondolta Frank a szemközti bérházra bámulva.

Tegnap este óta nem szóltak egymáshoz. Helga az ágyban olvasott, majd hirtelen, mint aki rádöbbent egy végzetes tévedésre, ijedten felnyüszített. Szinte átdobta magát a dupla rekamié másik oldaláról. Belekapaszkodott Frankba.

— Meg tudnál ölni? — kérdezte kétségbeesve.

Frank annyira meglepődött, hogy képtelen volt választ adni.

681