Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)
— Mondj már valamit! — sürgette Helga. Frank hallgatott. — Ha megcsalna, megtenném? — kérdezte magától, de tudta, hogy ez nem lehetne ok. Ahhoz sem érzett elég lelkierőt, hogy legalább egy bensőséges mozdulattal megnyugtassa a feleségét. Helga a párnába fúrta a fejét. Zokogva aludt el. Frank napokig nem szabadult ennek az estének az emlékétől. — Valami eltörhetett köztünk. De mi? És mikor? — töprengett. Helga igyekezett alkalmazkodni a házasságban. A félbehagyott egyetemről nem esett köztük szó, annál több Wágner doktorékról. Helga szorgalmazta, hogy minél többet beszélhessen az anyjáról és az apjáról, így áttételesen gyakran szóba hozta a múltat. Frank egyszercsak rádöbbent, hogy a felesége természetében van valami elviselhetetlen, ami eddig elkerülte a figyelmét. Vagy nem törődött vele? Vagy másképp értékelte? Gombamódra fedezte fel Helga tulajdonságait. Először a semmiségek tűntek föl. A filléres zsugoriság különösen kínozta Frankot. Ügy vélte: Helga ezt a sváb apjától örökölte. Döbbenten tapasztalta, hogy a felesége mind bizalmatlanabb, sőt gyűlölködő lett. Mások legcsekélyebb mulasztását, hibáját úgy értékelte — élte át! —, mint főbenjáró bűnöket, s ennek valahogy az egyenes következménye lett, hogy senkit se tudott igazán szeretni. Mérlegelés nélkül. — Talán engem se — morfondírozott Frank mind gyakrabban. Leginkább azonban Helgának a döntéstől való már-már beteges irtózása keserítette el. Olykor elkísérte vidékre. — Melyik fényképezőgépet vigyem? — topogott idegesen Helga az előszobában. Ezt mindig megkérdezte. — Amelyiket akarod — hagyta rá Frank. Helgának könnybe lábadt a szeme. — Nehezedre esik megmondani? Frank a felesége vállára akasztotta az öreg Zorkijt. — Ez jó lesz. Helga szorosan belékarolt. — Egyszer még belőlem is lehet újságíró — jegyezte meg olyan hangon, mint aki nem tulajdonít jelentőséget annak, amit mondott. Pedig nagyon is várt valamiféle választ. Biztatást. Frank azonban hallgatott. Nem tudott mit kezdeni az ilyen jelenetekkel. — Melyik házat fényképezzem le? — állt meg Helga a falu szélén. — Megbeszéltük, hogy a legutolsót. — Az ott? — Az a legutolsó nem? — Hányas blendével csináljam? És az idő? — Nem tudod egyedül eldönteni? — nézett Frank mérgesen a feleségére. — Nehezedre esik megmondani? A te riportodhoz kell... Frank feladta. — Csak a ház benne legyen — mondta. Helga sértődötten bámult a felhős égre, aztán beállította a gépet. Jól tudott fényképezni. Amikor az újságban megjelent a fotója, Frankot lelkifurdalás fogta el: a kép sötét lett, nyomás közben az oldal sok festéket kapott, a klisé rasztere se volt valami tökéletes, a vidéki lapok abban az időben Pestre hordták a fotókat kli- séztetni, nem is a saját riportjával törődött, pedig a mettőr két bekezdést fölcserélt, s talán sorok is kimaradtak, hanem Helga fotójával, amire az olvasószerkesztő a reggeli értekezleten szokásos tömörségével csak annyit mondott: — Négerek az alagútban ... Odaát a konyhában a kislány torkaszakadtából ordított. Frank gyorsan visszatette a pálinkásüveget a könyvek mögé. 832
