Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)

Az öregasszony elsápadt.

— Lehet, hogy nagyon későre marad.

— Van időnk.

— Vagy meg se jön máma.

Káló széket húzott maga alá.

— Mondtam világosan, nénike, hogy megvárjuk. Addig várunk, amíg előkerül. Ha reggel érkezik meg, akkor reggelig várunk.

Frank is leült.

Az öregasszony ellenségesen nézte Kálót. Egy-két sötét pillantást Frankra is vetett. A sparhelden félrehúzta a fazekat. Melegvíz gőzölt benne. Üres lábost kapott elő a kredencről, bögrével merített a forró vízből, végül kukoricacsutkát dobott az izzó parázsra. Egy darabig tanácstalanul ácsorgóit, aztán letelepedett a bontatlan ágy szélére. A terítő szélét a földig húzkodta. Száraz, sovány kezeit az ölébe ejtette, s úgy tűnt: imádkozik magában.

Káló a szemével intett Franknak: az ágy végénél észrevett valamit.

Frank odanézett.

Első pillanatban nehezen vette ki az ágy végének árnyékában a két csizma orrát. Meghökkent. Még egyszer megnézte. Most már alaposabban és gyanakodva. Semmi kétség: az árnyék senkiföldjén két csizma. Egymás mellett két orr, lejjebb két sarok. Ennyi látszott. Mintha meg is mozdultak volna, de lehet, hogy a szeme káprázott. — Az ágy alá bújt? — lepődött meg Frank. Már az előzmények is: az idejövetel külsőségeiben volt valami kísérteties, a sötét utcák, és maga az is, hogy szó nélkül alávetette magát Káló hívásának. Mint aki beavatott cinkostárs.

Káló a fejével jelezte: tegyen úgy, mintha nem vette volna észre.

Múlt az idő.

A tűz rég kialudt. A víz kihűlt a fazékban. Az öregasszony kendőt terített a hátára, úgy virrasztott.

Frank elszívott fél doboz cigarettát.

Éjfél tájban Karalyos Gyula megmozdult az ágy alatt. Rövidesen kidugta az egyik lábát, majd a másikat, és előhemperedett. Az öregasszony a szája elé kapott kézzel meredt rá. A magas, mázsás súlyú öregember keservesen nyögdécselt, elgémberedett tagjait mozgatta. Hihetetlen, hogyan fért el az ágy alatt. Szégyentől vörösen szedegette ruhájáról a pelyheket, maszatokat.

— Itt a papír, öreg! — állt fel Káló. — Most már ne teketóriázzon!

Karalyos Gyula beletörődve ingatta a fejét.

— Meglesz. Most már meglesz.

— Aláírja? *

— Megmondtam — nézett bánatos lószemével Kaiéra. Majd Frankra. — Látom, hogy nincs menekvés.

— Akkor írja! — húzta elő Káló a zsebéből az üres belépési nyilatkozatot.

Az öreg nem nyúlt érte.

— Van egy kikötésem.

Káló elkomorult.

— Mit talált ki már megint?

— Csak reggel írom alá.

Farkasszemet néztek.

— Át akar verni, vén csavargó?

— Nem én.

— Akkor mi a fenét toporog még?

— Előbb szólnék a bátyámnak.

— Nem ver át?

— Isten engem úgy segéljen.

Karalyos Gyula merevnek látszott, mint egy bábu. Arca, szeme nem mozdult. Semmi fenyegető nem volt benne. Franknak úgy tűnt fel, hogy kisebb lett. öregemberből percek alatt vénemberré változott. A feleség szipogni kezdett, az öreg oda se pillantva egy intéssel elhallgattatta.

680