Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)

— Pedig biztos ott lapul a házban valahol, és röhög rajtunk.

Frank szemügyre vette az irodát. A sarokban a fogas szarvain téli sapkák lógtak. Mellette televízió vakoskodott, a tetején világvevő rádió. Franknak az volt a gyanúja, hogy egyik se működik. Az íróasztal mellett háromlábú vasmosdó, alatta vizeskanna. Az asztal közepén táskaírógép, hengerére friss papír fűzve. A gép mellett lefordított kézitükör, gyógyszeres doboz, s mint egy diszkrét mozdulat: karcsú vázában két szál szalmavirág. Az asztal mögött a falon színes, lelkesítő nyomat: A nép búcsúja Lenintől. Frank szokás szerint gondosan följegyzett mindent. — Még jó lehet — gondolta.

Az eligazítás hamarosan véget ért. Az agitátorok átvonultak a gyűlésterembe, ahol a vaságyakkal berendezett szállásuk volt.

Káló észrevette Frankot.

— Á, üdvözlöm a megyei sajtót! — mosolygott. Széles mozdulattal mutatott egy elárvult székre.

Frank azonnal felfogta, hogy itt nincs szükség keresztnevekre.

Káló is húzott egy széket, és leült.

— Elcsigázottak — intett Frank az agitátorok után.

— Ne csodálja.

— Nehezen megy?

— Nézd, elvtárs — tegezte le Káló átmenet nélkül Frankot —, hatodik napja vagyunk itt. Negyven fő. A helyi elvtársakkal kiegészülve nyolcvanan. Az eredmény sajnos, elég sovány. Eddig öten írták alá a belépési nyilatkozatot. De erről nem kell írni. Vannak itt eredmények is, azokat kell majd szellőztetni. De ha szabad kezet adnának, garantálom, hogy napok alatt befejezzük a szervezést. A vasutas elvtársak semmiről se tehetnek. A politikai szellem okolható, ami ezt a községet áthatja. Arról pedig csakis a helyi vezetők tehetnek. Nem állítom, hogy kizárólag ők a hibásak, de nagyon sok múlik rajtuk. De ne bíráljuk őket a sajtóban, van ezeknek most elég bajuk.

Lelkesedés és keserűség nélkül beszélt. Halkan, megfontoltan. Mint aki minden eshetőségre kidolgozta a részleteket.

Az órájára pillantott.

— Afene! — ugrott fel. — Az a vén gazember azt hiszi, hogy most már reggelig biztonságban van.

Karon ragadta Frankot.

— Gyere, nyakon csípjük!

Franknak nem tetszett Káló stílusa. Ahhoz se volt kedve, hogy a sötét utcákon botorkáljon. Számára tulajdonképpen már véget ért a nap. Ügy képzelte: este összeismerkedik majd a sajtmester lányával, esetleg teát főzet vele, és beszélgetésbe kezd, nem rámenősen, de érzékeltetve, hogy fölkeltette a figyelmét. Szüksége is lett volna egy pohár teára. Teljesen átfázott, noha inkább tavaszias volt az idő, de idegen helyekre érkezve gyakran érezte úgy, hogy hideg van, és semmi másra nem vágyik úgy, mint melegségre. Mégis követte Kálót, aki lekapcsolta a villanyt, bezárta a pártirodát.

A kapunál vidáman hátba csapta Frankot.

— Legalább belekóstolsz az agitátorok sorsába.

A kaput nyitva találták. A házőrző kutya fenyegetően morrantott, de Káló egy kővel az udvar végébe ugrasztottá. Kopogtattak, s nyomban beléptek a konyhába.

— Gyuri bácsihoz jöttünk — mondta Káló köszönés helyett.

Az öregasszony megrémült. Idegesen tördelte a kezét.

— Jaj, istenem! Jaj, istenem! Megint nincs maguknak szerencséjük! Az uram kint van az erdőn.

— Ilyen későn?

— Szokott az még később is.

— És mikor jön haza? — nézett körül Káló.

— Nem szokta nekem megmondani.

— No, akkor megvárjuk.

679